A protestáns lelkészi szerepek történelmi gyökerei és alakulásai
A szervezetek, így maga az egyház is a társadalom viszonyrendszerében működik, annak változásai rá is hatással vannak. A Philip Selznick nevéhez fűződő institucionalista paradigma (a szervezet intézményi szempontból való megközelítése) alapgondolata, a strukturális funkcionalizmus elméletéből kiindulva, hogy a szervezetet a funkciói határozzák meg, és a struktúrák is a funkciókon keresztül érthetők meg (Selznick, 1948). Ennek érdekében bármily vizsgálat a szervezet egészének működésére kell kiterjedjen: 1. a szervezet történetének a vizsgálatára és jellemzőinek beazonosítására, 2. a szervezet funkciójára, melyet az a környezete részeként lát el, tölt be, 3. a szervezet környezettől való függőségének mértékére (Vinnai, 2014; Csepeli, 2001). Az egyház társadalmi szerepvállalását a társadalomban felfogott helye, funkciója és ehhez kapcsolódó víziója határozza meg. Az egyház funkciójával kapcsolatosan meghatározott narratívák, cselekvésének korlátai alakítják a struktúrát, a szervezetet, ezek pedig a maguk rendjén a lelkészi szerepeket.
Az évszázadok során több paradigmaváltásról is beszélhetünk, ami a papi, lelkészi szerepeket illeti. A 3. századtól a laikusoktól markánsan elkülönülő vallási specialista, a szentségek kiszolgálójának szerepe a reformáció korában mélyreható változáson esik át: központba az igehirdetés, a tanító és lelkigondozó funkció kerül. A középkori katolikus pap átalakulása a kora modern kori protestáns lelkésszé komoly változást hoz: egy státusában, szerepfelfogásában, hivatásgyakorlásában új társadalmi csoport váltja fel a középkori uralkodó papi rendet. A lelkészi hivatás elveszíti korábbi társadalmi státuszát. Egyrészt megtörténik a papi hivatás deszakralizációja. A szentségi státusza által megkülönböztetett, a szent és profán között közvetítő szerepet betöltő középkori papot felváltotta a szentségi jelleget nem birtokló, az üdvözülést nem státuszából fakadóan biztosító, hanem az igehirdetésen és tanításon keresztül meghatározott protestáns lelkész.
A katolikus klérus státusa sajátos helyzetéből fakadt. Egyre inkább a neki rendelt hatalmon és nem a szolgálaton keresztül jelenítődött meg. Hatalmának a forrása szakrális státusa, mely megkülönböztette őt a laikus keresztényektől. A reformáció lelkésze már nem volt többé Isten kegyelmének közvetítője vagy befolyásolója, az egyház pedig nem a szentségek tárháza, hanem egyes esetekben alig volt több, mint deszakralizált bürokrácia, a kormányzás egyik ága a fejlődő állam életében (magiszteriális reformáció). A középkori keresztény egyház az egyéni üdvözüléshez elengedhetetlennek nyilvánította a szentségek, azaz az egyház által nyújtott szakrális szolgálatatások igénybevételét. Ezzel együtt természetesen a pap szolgálatát is. A protestáns lelkész szerepét a lutheri teológiai határozza meg. A sola Scriptura elve a Szentírásnak egyedüli autoritást ad. Az egyházi autoritást átveszi a Bibliát szakszerűen magyarázó protestáns lelkész (Lázár, 2018; Siba, 2020; Dixon et al., 2003).
A középkori papságtól elsősorban nem teológiai felkészültséget vártak el, hanem gyakorlatias, pasztorális munkát. (A jól képzett papok a hierarchia csúcsán helyezkedtek el, nem sok közük volt a gyülekezeti papsághoz). A katolikus klérus nagy tömegei számára a beható teológiai, elméleti ismeretek alapvetően elérhetetlenek voltak. Nem volt, vagy csak nagyon korlátozott volt a formális lelkészképzés. Alapvetően valaki mellett tanultak bele a feladatokba. Alapfokú latin tudásra volt szükség a liturgiai szerepek megértéséhez és az adminisztrációhoz. A katolikus klérus feladata elsősorban gyakorlati és nem intellektuális volt: az emberek mennyországba juttatása a lelkipásztori gondozás eszközei és nem a beható doktrinális útmutatás által történt. A hit lényegi elemeit kellett értsék és kiszolgálják a szentségeket, és celebrálják a liturgiát. Edukatív szerepük is a morális útmutatásban merült ki. A protestáns lelkész számára hivatala központi kötelessége nem a szertartás megvalósulásának segítése volt, hanem Isten igéjének prédiklása és értélemezése (Green, 2003). Ehhez még hozzátartozik a tanítói szerep is (feladata a hit alapvető ismereteinek a megtanítása) és a pasztoráció (a közösség lelki jóllétének felügyelete, fegyelmezés, beteg- és lelkigondozás, a gyengék támasza, a rend felügyelete). Éppen ezért a lelkészek oktatása és képzése, a lelkészi munkára való felkészítése a reformátorok fő foglalatossággá válik (Kaufmann, 2003). S bár a folyamat időben eltolódik, a lelkészképzés szisztematikussá és általánossá válásával lassan végbemegy a lelkészi hivatás professzionalizálódása, ami együtt járt a protestáns klérus legitimációjának és társadalmi befolyásának megerősödésével is (a deszakaralizáció kompenzációjaként) (Swanson, 2003). A professzionlizálódás jellemzője ugyanis a lelkészi hivatás gyakorlásának formális képzéshez való kapcsolása, a szakmai közösséghez való tartozás tudata (elvárt, sajátos viselkedési kódex, megkülönböztető státusz- és viselkedési szimbólumok), a hivatásbeli autonómia, valamint a hivatástudat (Green, 2003).
Újabb fontos aspektust képez, hogy a protestáns lelkész megjelenésével létrejön a papi család, majd dinasztia intézménye is. A papnét a férje státusza szerinti tisztelt illeti meg, ám a státusznak szánt elvárásoknak is meg kell felelnie, és a család többi tagjai is (gyermekek) ugyanabban a figyelemben részesülnek.[i] A világból aszketikusan kivonuló középkori klérus helyett megjelenik a közösségben élő, a közösség kultúráját felvállaló protestáns lelkész, aki maga és családja élete által pozitív minta kell legyen a közösség előtt. A gyülekezet és a lelkész közötti kapcsolatot nem a vallási legitimáció vagy a papi státusz, hanem a példamutató magatartás, a mindennapi élet minősége határozza meg. A papi család létrejöttének több hosszú távú következménye is van: egyrészt konfliktusforrás – megnövekedik a közösség terhe (a pap családját is el kell tartania). Másrészt a papi státus pár generáción belül mobilitási eszközzé válik. Meglehetősen nagyarányú a mintakövetés a papok családjában, a fiaik apáikat követik a hivatásban. Egyébként a társadalmi mobilitás mértékét és a klérus gyors integrálódását a befolyásos és tanult középosztály soraiba nagyban meghatározta a papi feleségek kapcsolatrendszere is (Krant & Nunn, 2003). Végül pedig a kiépült parokiális rendszer alapját az képezte, hogy a lelkész nemcsak prédikátori, tanítói és lelkigondozói szerepet töltött be, hanem állami „szolga” is volt, azaz hivatalnoki feladatokat is ellátott, a magisztrátus kinyújtott kezeként közvetített a világi hatalom és a közösség között.
A fentieket összegezve: a reformáció egy új társadalmi réteget hozott létre, a protestáns lelkészt, akinek megítélése nem a neki rendelt státuszon, hanem szolgálata minőségén keresztül történt. Az új lelkészi státusznak a jellemzői a deszakralizáció, a legitimációkeresésből fakadó professzionalizáció. A markánsan kiemelhető szerepek: prédikátor – igehirdető, pásztor, tanító és hivatalnok.
Megjegyezzük, hogy a fentebb vázolt folyamatok Közép-Kelet-Európában időbeli késéssel, illetve a helyi társadalmak jellegzetességei okán nem azonos módon valósultak meg. Nyugat-Európában például az új lelkészek rekrutációja elsősorban a kereskedő és megerősödő polgárság köreiből történt (a nemesség és parasztok körében különböző okok miatt nem volt vonzó a lelkészi hivatás), Erdélyben és Magyarországon a polgárság alsóbb és mezővárosi rétegéből és nagyon nagy arányban a parasztság/jobbágyság köréből történt a rekrutáció. Mindazonáltal a témánk szempontjából alapvető protestáns lelkészi szerepek koncepcionalizálása szempontjából ennek jelenleg nincs jelentősége.
A lelkészi szerepeket befolyásoló társadalmi tényezők
A főbb történelmi korszakok és szellemi-kulturális-ideológiai áramlatok hatással voltak a lelkészek szerepére. A reformáció eszménye a közösségben élő és dolgozó lelkész, akinek szerepei is ezen elvárás mentén alakulnak. A polgárosodás idején a lelkész a polgári értékrend letéteményesévé vált. Visszatükrözte a szereppercepció, státuszfelfogás és a társadalom által elvárt mintáit: a moderált életmód, a sokgyermekes családmodell, a képzettség fontosságát (Lázár, 2018; Siba, 2020). A 19. századi urbanizáció, majd az iparosodás újabb kihívások elé állította a lelkészeket. Új társadalmi környezetben, újfajta élethelyzetben kellett a szolgálatot végezni. Az egyházak szociális, közösségszervező, kulturális-népnevelő-művelődési, illetve gazdasági jellegű tevékenységeket is felvállaltak. A lelkészi munka jellege a vallási specialista szintjéről a lelkigondozói és adminisztrátori (művelődési, gazdasági stb.) szervezői tevékenységek irányába mozdult el. A 20. században a szekularizáció, individualizáció és pluralizáció hatására átalakuló társadalom kihívásaival kellett szembenézni.
Erdélyi viszonylatban egyrészt a kommunizmus hozott változást a múlt évszázad második felétől az egyházak társadalmi szerepvállalásában. Az államszocialista rendszer kiépítése teljesen szétzüllesztette az egyházközségek infrastruktúráját: megszüntette egyháztársadalmi szervezeteiket és felszámolta önálló gazdasági rendszerüket. Előbbi intézkedés az egyház szocializációs lehetőségeit csökkentette, utóbbi az intézmény zavartalan működését és anyagi fejlődését (Pál, 2021; Kovács, 2021). Gyakorlatilag elsorvadtak azok a területek, melyeken az egyház tevékenységet fejthetett ki. Értelemszerűen ez a lelkészi tevékenység alakulására is hatással volt. Ebben az időszakban a lelkészi szerepkörökben egy beszűkülést érhetünk tetten. A lelkészi munka lényegében a specifikus lelkészi tevékenységekre korlátozódott, jelentős megszorításokkal. Az 1989 utáni társadalmi és gazdasági folyamatok, nevezetesen a dezindusztrializáció, a migráció, a népességváltozás, a kulturális és társadalomszerkezeti átalakulás újabb kihívások elé állították az egyházakat, ezzel együtt pedig a lelkészeket. Ezen folyamatoknak a következményei (a kistelepülések elöregedése és létszámcsökkenése, a középkorú – a különböző egyházi-egyházközségi tisztségeket hagyományosan vállaló – korosztály létszámcsökkenése, a más településeken vagy külföldön élő hívek megnövekedett száma, alkalmi részvétele az egyházközség életében) a sokszor utolsó intézményként jelen levő egyházra hárítják a közösség, akár az egész település működtetését. Ide tartoznak a társadalmi szerkezetváltozással, az életformaváltással együtt járó kulturális változásoknak, a globális kommunikációs rendszerbe való bekapcsolódás lehetőségének és gyakorlatának, a generációk közötti kulturális különbségek növekedésének az egyház és főként a gyülekezeti közösséget vezető lelkész munkáját befolyásoló folyamatai.
Összefoglalva, elmondható, hogy a társadalmi és szellemi trendek új nyomást gyakorolnak a hagyományos egyházi szerepekre és meghatározásokra. Az évszázadok során kialakult lelkészképek továbbra is hatnak a jelen generációkra, akik idővel visszanyúlnak egy korábbi szerepértelmezéshez. A lelkészkép változásai mögött évszázadokra visszavezethető mintákat találhatunk, de az egyház életének átstrukturálódása új társadalmi kérdéseket is felvet, újra meghatározza az egyház és a lelkész szerepét a jelenkori társadalom kontextusában (Siba, 2020; Hoge, 2003). Ám úgy tűnik, hogy a változás nem az általános szerepkeretben érhető tetten, hanem a fent már vázolt protestáns lelkészi szerepek betöltésének tartalmi és mennyiségi változásaiban. A továbbiakban a hivatáskép bemutatásával árnyalom az elhangzottakat.
A fenti szöveg részlet Bálint Róbert Zoltán Kísérlet a protestáns lelkészi szerepek konceptualizálására című tanulmányából, melyben a szerző amellett érvel, hogy a lelkészi szerepek alakulását az egyházszervezet dinamikája, a társadalmi folyamatok és a társadalmi (környezeti) elvárások, illetve a lelkész hivatásképe befolyásolják. Bár a protestáns lelkészi tevékenységeket és szerepeket a felsorolt társadalmi tényezők határozzák meg, a reformáció következtében kialakult protestáns lelkészi hivatás hivatalos elvárásai és szerepkeretei mégis ugyanazok maradtak. A kettő közötti viszony (olykor feszültség, netán konfliktus) az egyes szerepek egymáshoz viszonyított hangsúlyeltolódásában és a szerepek betöltésének tartalmi vonatkozásaiban érhető tetten. Azt állítja, hogy a tradicionális és neotradicionális szerepek stabil megléte mellett megnövekedett az ún. kortárs szerepek súlya a lelkészi tevékenységben. Erdélyi vonatkozásban ez a kisebbségi magyar közösség vallásosságát irányító protestáns felekezetek társadalmi szerepvállalásában és azok lelkészeinek közösségszervezői, nemzeti-identitás-erősítő, oktatási, kulturális és közművelődési tevékenységében érhető tetten. A tanulmány az Erdélyi Társadalom folyóirat 2023.1-es számában jelent meg, teljes szövege itt érhető el:
Kísérlet a protestáns lelkészi szerepek konceptualizálására. Erdélyi Társadalom 2023 (2) 11-33.
A szövegben található hivatkozások a tanulmány bilbiográfiájában találhatók meg.
[i] A 17. század elején, 1626-ban datált Disciplina Ecclesiastica Radeciana, azaz a Radeczky Bálint püspök (1550 körül – 1632) idejében kiadott unitárius egyházi rendtartás, mely átfogja az egyházi életet, a papok kötelességével is részletesen és strukturáltan foglalkozik, még csak a pap számára írja elő az öltözködési mintákat és az erkölcsös magatartást, a Disciplina 1694-ben némi módosítással kiadott változata már nemcsak a pap öltözködését és magatartását szabályozza, hanem a családtagokét is (Disciplina, 1697).
A globális migráció történetét tekintve, annak két nagy hulláma különíthető el. Az első hullám a 19. század második felében kezdődött és a századfordulón tetőzött. A második hullám az 1980-as években indult be és ma is tart. Ezek a hullámok egyszerre jelentkeznek a nemzetközi tőke- és árumozgással, amelyek forgalma ugyancsak ezekben a periódusokban tetőzik.
