A második évezred fordulóján nagy átrendeződésen ment át tájainkon a világ. A szocialista ipari társadalom helyét egy posztindusztriális társadalom vette át, annak egy Európa peremén lehetséges változata. Nem az első gyökeres átalakulás volt azonban ez erre fele. Legalább ekkora horderejű volt az a változás is, amikor a 19. század végén – a 20. század elején a sok évszázados agrártársadalom bomlani kezdett. A gyárak megjelenése és a velük együtt járó munkás réteg kialakulása egy lassúbb, elhúzódóbb folyamat volt. Élen járt benne néhány elsőként iparosodó térség, köztük Torda városa. A bányaiparával, szeszgyárával és cellulózgyártásával kitűnő város már ekkor a szűkebb hátországára, az aranyosszéki falvakra is hatást gyakorolt. A gazdálkodók számára növekvő élelmiszerpiacot, az árutermelő mezőgazdaság kialakulását eredményezte, a mezőgazdaságban helyüket nem találók számára ingázással elérhető munkalehetőséget teremtett. Mindez a hagyományosan domináns gazdaparaszti réteg meggyengülését, és új, munkás-iparos illetve kertészkedő-piacoló rétegek megjelenését eredményezte. Az első világháború ezt a folyamatot nem állíthatta meg, következménye volt azonban, hogy az első világégést követően az társadalmi átalakulás immár egy másik országban folytatódott.
Ebben az időszakban került a felső-aranyosszéki Mészkőre a világot járt Balázs Ferenc. A törekvéseivel korát jócskán megelőző, magát többek között vidékfejlesztőnek nevező, reformer lelkész a társadalomszerkezeti kérdésekre is érzékeny volt, már csak azért is, mert újonnan érkező papként gyülekezete egészét meg kellett ismernie. A rövid lelkészi pályájának tapasztalatait összefoglaló könyvének „Embernek minden fajtája” című részében a 30-as évek mészkői társadalmának három nagy csoportját, osztályát különbözteti meg. A falvak felső rétegét az idős, jómódú gazdák képezték. Ők a korábbi társadalom rendjének tovább vivői, pozíciójuk folytonosságát a régi világból hozták. Attitűdjeik is innen erednek, „lelki alkatuk a magyar úré”. Egy másik, szintén homogén csoportot a fiatal és középkorú kisebb gazdák alkotnak. Bár alapvetően ők is földművesek, számukra a gazdálkodás már nem nyújt kielégítő jövedelmet, így e mellett a gyárak világát is kipróbálták. Mi több, többségük a háború borzalmait is megtapasztalta, és jártukban-keltükben a kor szellemi áramlataival is találkoztak. Ezek az élmények, együtt az érvényesülésük, anyagi gyarapodásuk korlátjainak megtapasztalásával, elutasítóvá tették őket apáik büszke paraszti világával szemben, és bizalmatlanná az uralkodó osztály egészével és annak mindenféle szervezetével szemben. Fokozta ezt a bizalmatlanságot, hogy fiatal koruknál fogva az urak bármilyen „huncutsága” újra a háború rémségeivel fenyegette őket. És végül körülír Balázs Ferenc egy harmadik, szintén új, de az előzőknél heterogénebb társadalmi csoportot is. Sikeres iparosok, mesterek, kézművesek alkották ezt, akik megtalálták az új, kapitalista rendszer nyújtotta lehetőségeket, akik számára már a versengés természetessé, kívánatossá vált. Presztízsében ez a csoport vetekedett az idős gazdákkal, ám mindaz, amit elért, nem volt annyira kézzel fogható, mint a föld. Innen eredezteti Balázs Ferenc e csoport presztízsfogyasztásba hajló vagyonfelhalmozó törekvését.
Balázs Ferencet kora falvainak társadalomszerkezete nem önmagáért foglalkoztatta. Gyakorlati jelentősége volt számára ennek. A tét az volt, hogy a különböző csoportok milyen módon szólíthatók meg a gyülekezetépítés számára, mennyire vonhatók be a gyülekezeti életbe, mennyire talál bennük partnerekre társadalmi újításai számára. Az idős gazdákban csalódott. Bár kezdetben e csoportból kerültek ki a gyülekezet gerincét alkotók, rendies gondolkodásuk nem tudta elviselni, hogy a demokrata érzületű lelkész az alsóbbrendű osztályokat hozzájuk hasonló elismeréssel, elfogadással kezelte. A feltörekvő iparos-rétegben látta Baláz Ferenc a legnagyobb potenciált, mai kifejezéssel élve a humán tőke ebben a csoportban halmozódott fel leginkább. Versengő szellemük, elismertég iránti vágyuk azonban a velük való együttműködést megnehezítette, és talán a közösség, közügyek iránti elkötelezettségüket sem erősítette. Az egyházi élet működtetésére, és a közösségi élet megújítása számára a lelkész leginkább a munkás-kisgazda rétegben talált segítőkre. A további értelmezés helyett azonban álljon inkább itt az eredeti szöveg.
Embernek mindenféle fajtája
(…)
„Legelőször az önálló, idősebb gazdák, büszke szép szál emberek keresték legjobban az összeköttetést velem. Érthető és természetes. Ezt az osztályt nem zavarta meg a gyár és a város; hagyománytisztelő, egyház becsülő. Mészkőn azelőtt a pap is mindig az övék volt, mint a templom, akit ők akartak az lett; barátjuk és jó emberük, házaikban, mezőkön mozgó látogatójuk. Ezt keresték bennem is. Boldog arccal jöttek és lassan maradoztak el. Megérezték, hogy bármennyire akarok is mindenki lenni, az övék nem lehetek, éppen mert mindenkit egyformán akarok megbecsülni. E csoport lelki berendezése a magyar úré, aki mindent megalázónak tart, ami nem föld és nem politika. Ő a kiváltságos osztály, a legfelsőbb réteg, s el is várja, hogy vele úgy bánjanak. Az egyenlő elbánást sértésnek veszi. Amikor a pap esetleg többre tart egy senki gyári munkást, gyakrabban és hosszasabban beszélget el vele, még a keblitanácsba is be akarja választani, a felháborodása nem ismer határt. Barátból – hiszen engem is ők választottak meg előző jóember papjuk hatására – hamar ellenségekké válnak s ezt visszacsinálni sohasem lehet, mert az elszenvedett sértést soha meg nem bocsátják.
A fiatalabb gazdák, akik megjárták a háborút, s mivel még mindig katonakötelesek, nem hajlandók az életből kihullott öregek mindent elnéző, mindent megszépítő mosolyával visszaidézni tapasztalataikat: bizonyos dacos ellenséges érzéssel tekintenek mindenre, ami állam, egyház, vagy bármi beláthatatlan és titokzatos, lényegében a szegény ember ellen irányuló szervezkedés. Közülük sokan járnak a közeli Torda valamelyik gyárába vagy a helyi alabástrombányák egyikébe s kapcsolatuk a városi, ipari munkássággal csak kimélyítette ezt a gyűlöletet, vagy legjobb esetben közönyt. E csoport tagjai nem törődnek azzal, hogy az öregek kit hoznak a faluba papnak. A választásba mégis beleavatkoznak, mert vagy van joguk az egyházban, vagy nincs. De míg az öregek a maguk a módján komolyan tépelődnek, aggodalmaskodnak, hogy a papnak a legjobbat kerítsék, ezek gyakran kortesek baráti szavára, pohár borára ígérik el szavazataikat: legalább ennyi tényleges hasznuk legyen a papválasztásból. Mégis ebből a csoportból támadt a legtöbb igazi barátom, támogatóm, lelkes hívem. Ez is érthető és természetes. Ezek a fiatal, 30-40 éves gazdák részint már az új világban születtek, amelyben önként adódólag több a társas érzés, a közös cselekedet kívánsága, részint pedig megértették a gyárban, a bányában, sőt a piaci hagymacsomók mellett is, hogy a szegény ember, a kisember, a munkás, a bányász, a földművelő csak úgy él meg ha összetart. A gyár is összeszoktatta őket. Míg egyéni munkához szokott öreg apjuk akkor végzi a szántást, vetést, amikor akarja, ők tízen és százan egybeillenek, egymást kiegészítik. Bennük van a legtöbb őszinte és állandó vágy az együttes életmegoldások iránt, csak természetes, hogy mint a delejesség vonzottam őket magamhoz. Haladni vágyó, ember voltukat megbecsülő, személyükben mégis alázatos emberi emberek. Nem kívánnak külön tiszteletet, a papjukat is csak akkor becsülik, ha saját maga és nem a palástja: emberként áll velük szemben vagy mellettük. Az ilyen pap az egyházat is megtudja szerettetni velük, hiszen a földtől ők sem szakadtak el teljesen soha. A legértékesebb csoport, a legmegbízhatóbb, a jövő legszilárdabb alapja.
Van még egy harmadik osztály is a faluban: az iparosság. Ez a legsokszínűbb, a legkülönlegesebb csoport. Hogy valaki boldoguljon ezen a pályán, ahhoz jó adag egyéni kiválóságra, kézügyességre, értelmességre, alkalmazkodóképességre és találékonysága van szüksége. Ez a csoport termeli ki a falu nevezetes embereit, alabástrom faragókat, képesített ácsmestereket, akik egyike a vidék öt-hat templomát építette ácsaival, saját nevelésű mészkői legényekkel minden nevezetes hídépítésnél, tordai építkezésnél ott van. Mozgékonyságuknál, világlátottságuknál és jártasságuknál fogva a téli pihenőben ők az egyleti élet pillérei. A dalárda, a színdarabozás náluk nélkül halott, velük lehet minden téren a legmesszebbre szóló sikereket elérni. De belső gyöngesége is van ennek a csoportnak. Az előrehaladás kulcsa az egyéni siker. A legény magabízó, mert tarisznyájában hordja a mesteri jelvényt, a mester már úr, és méltán, mert érdemeivel verekedte föl magát. Olyan azonban ez a felemelkedés, hogy egy pillanat semmivé teheti. A szárnyak összetörhetnek s akkor földnél is alább hullhat a bátor. Kell tehát valami szilárd és maradandó biztosíték, szép ház, szép ruhák, gépkocsi, hogy a megszerzett előny mindörökre le legyen kötve. S kétségbeesetten kell vigyázni, hogy a megkülönböztetett bánásmód mindig kijárjon. Ezekkel az értékes, mindenre használható emberekkel volt a legkényesebb feladatom. Hamar sértve érzik magukat, mellőzésnek veszik a legszándéktalanabb mozdulatot és akkor megbántott önérzetükkel éppen olyan eredményesen tudnak rombolni. mint alkotni.
Míg az öreg gazdákról tudom, hogy velem tartottak s most ellenem szegődtek, az ifjak pedig ellenem voltak s most kitartóan szeretnek, ez a harmadik csoport mindig velem volt és velem lesz, de sohasem biztos, hogy valóban-e vagy csak külszín szerint. Hiányzik belőlük a második csoport mély társadalmi érzése. Egyéni siker vetette őket föl, egyéni törekvés maradt a vezető ösztönük továbbra is. Minden értékük és tehetségük ellenére az igazi összefogáson alapuló új társadalom csak akkor használhatja őket, ha az élet sorsfordulatai meggyőzik őket az egyénenként külön elért siker ürességéről és csalékony voltáról. Ha a társaikkal való sorsközösséget jobban át tudná érezni, a közös munkát végzetszerűen tudnánk vállalni, az övék volna az elsőség a faluban.”
(…)
Balázs Ferenc, A rög alatt. 1936, Torda. (Mentor Kiadó, 1998, 57-63 oldalak.)