„Ha a népesség egy része a fennálló termelési viszonyok mellett fölöslegben van, az mindig migrációhoz vezet, akár gyűjtögető, akár agrár, akár ipari társadalomról legyen szó.” (Horváth István)
A globális migráció történetét tekintve, annak két nagy hulláma különíthető el. Az első hullám a 19. század második felében kezdődött és a századfordulón tetőzött. A második hullám az 1980-as években indult be és ma is tart. Ezek a hullámok egyszerre jelentkeznek a nemzetközi tőke- és árumozgással, amelyek forgalma ugyancsak ezekben a periódusokban tetőzik.
1864 és 1924 között, azaz az első hullám keretében Európa népességének 12,3 százaléka, ezen belül az osztrák-magyar monarchia lakosságának 10 százaléka vándorolt el. Erdélyből e hullámban 110 ezren távoztak Amerikában, 102 ezren Óromániába. E nagymértékű kivándorlás ellenére a Székelyföldön továbbra is jelentős népfölösleg maradt, ahogy azt a korabeli demográfus, Venczel Józseg kimutatta. Az akkor még szinte kizárólag mezőgazdaságból élő régióban továbbra is körülbelül 100 ezer fővel nagyobb volt a népesség, mint ahányan a korabeli termelési viszonyok mellett elfogadható körülmények között megélhettek volna. A globalizáció egyik velejárója, hogy a munkaerő megkeresi azt a helyet, ahol szükség van rá, ez pedig migrációs hullámokat eredményez. Hasonló dolog történik 1990 után is, ekkor is népességtöbblet keletkezik. A dezindusztrializáció következtében Romániában az ipari munkahelyek fele eltűnik. Miközben 1990-től kezdődően az aktív népesség száma állandó, a 2000-es évekre az alkalmazott népesség aránya a kezdeti majdnem 100%-ról 50%-ra csökken, és ezen belül is a prekariátus aránya megnő. Ha tehát Venczel József a századfordulón 100 ezres népességtöbbletről beszélt, ez a többlet a 2000-es évek Romániájában több milliós lett.
A nagy népességmozgásoknak persze nem csak gazdasági okai lehetnek, hanem politikaiak is. Beszélhetünk nemzetállam-építés által kiváltott migrációról is, népességcserékről, kitelepítésekről, a „demográfiai mérnökség” olyan formáiról, amelyek kiváltói a nemzetpolitikai célok által motivált államok. Közép-Európában 1918–1939 között 7,4 millió személy váltott országot ilyen okokból, Erdélyben 1918 és 1947 között ez a típusú migráció több mint félmillió személy elmozdulásához vezetett.
A szocialista rezsimek kiépülése az érintett országok leválását eredményezte a nemzetközi globalizációról, és olyan ideológiai korlátok alakultak ki, amelyek egy időre politikai szempontból nemkívánatossá tették a nemzetközi migrációt. Így e korszakban a migráció mértéke lecsökkent, összességében azonban mégis jelentős marad. A tágabb régió szintjén e korszakban 14 millió személy vándorolt nyugat fele. Az előbb említett politikai tényezők ekkor is jelen vannak a migráció alakulásában, erre utal, hogy e korszakban a KGST országok kivándorlóinak háromnegyede kisebbségi, főleg német és zsidó. Romániából e periódusban 783 ezren távoztak. A magyarok aránya a kivándorlók körében a korszak nagy részében 7% körüli volt, utolsó éveiben azonban megemelkedik, 1985–1989 között a kitelepedők 20%-a magyar.
Az 1989-el kezdődő korszakban migrációs szempontból három szakasz különíthető el. Az első 2–3 évben a „régi rendszer romjaira” épülő migrációs rendszer működött. Az évtizedes bezártság eredményeként a rendszerváltást követően az utazás utáni vágy igen erős, így a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front egyik első rendelkezése az utazás liberalizációja volt. Jellemző a korszakra, hogy még mindig sokan igényeltek politikai menedékjogot – ezekben az években kb. 400 ezer román állampolgár kért politikai menedékjogot valamilyen más országban. Az országból távozók körében a magyarok száma e periódusban 80–120 ezer közötti lehetett. Bár politikai szempontból Románia még nem a legbiztonságosabb hely – ekkor zajlanak például a hírhedt bányászjárások –, a menedékkeresők motivációi inkább gazdaságiak. E migrációs korszak végét 1992-re tehetjük, amikor Németország biztonságos országnak nyilvánítja Romániát. Ennek következménye, hogy a menedékjogi kéréseket a továbbiakban már nem tekintik át olyan alapossággal, mint korábban, így idővel már nem éri meg igényelni.
Az 1992-t követő években Európa zárni próbálja kapuit a kelet-európai bevándorlók előtt. Erős vízumrendszerrel és egyéb adminisztratív korlátokkal próbálják megakadályozni az elsősorban Romániából érkező bevándorlási hullámot. Az „erődítmény-Európa” azonban inkább csak a nyugat-európai politikusok illúziója, a migránsok továbbra is bejutnak ezekbe az országokba, csak a bevándorlás többletenergiát és nagyobb kreativitást igényel. Az álturisták, feketemunkások, pecsételtetők korszaka ez. Irreguláris, de tartós és állandó jellegű külföldön tartózkodás is lehetővé válik, amelynek köszönhetően a következő migrációs korszak számára kulcsfontosságú „hídfők” is kialakulnak. Olyan törvénytelenül kitelepedő személyek hozzák létre ezeket, akik beágyazódnak a kinti világba, és a későbbiekben táplálni tudják a migrációt. A szervezett munkamigráció e korszakban minimális. Kivételt képez néhány foglalkozási csoport, mint az informatikusok. Ez mennyiség szempontjából minimális, de a human tőke későbbi fejlődése szempontjából jelentős.
Míg 2000 előtt a Romániából távozók száma nem éri el az 1 milliót, és a regisztráltan külföldön tartózkodók száma még 2010-ben is csak 1,1 millió, 2010 után ez a szám 3,5–4 millióra ugrik. Ez a hirtelen növekedés jelzi, hogy a romániai migráció új szakaszba lépett. A korábbi irreguláris migráció 2000 körül rendszerré szerveződik. A nyugati országok időközben tudomásul veszik, hogy mennyi külföldi munkavállalójuk van, és elkezdik kifehéríteni a jelenséget. 2002-től megszűnik a vízumkötelezettség, és ami addig informálisan működött, az most már legális migrációs rendszerré alakul. Míg az erődítmény-Európát ún. turista-buszok ostromolták, az új korszak szimbólumaivá a repülőterek válnak. E napjainkig terjedő harmadik korszak jellemzői közül kiemelhető, hogy a diaszpóra stabilizációját immár egy szekundér migráció is követi, a korábban kivándoroltak hozzátartozóinak, gyerekeinek migrálása. Milliók számára stabil életformává vált az alkalmi, időszakos, „rekurrens” migráció, és kialakult egy „migrációs kultúra”, azaz a migrációval összefüggő minták és értékek az általános kultúra részévé váltak, megkönnyítve a további migrációt.
Jelenleg a stabil román diaszpóra száma 2–2,5 millió körülire tehető. Ezen belül az erdélyi magyarok aránya célországonként meglehetősen eltérő, így Spanyolországban és különösen Olaszországban alacsonyabb, Németországban magasabb, a teljes migránsállományon belüli arányuk azonban 7–8%, azaz jelenleg 200–250 ezer közötti erdélyi származású magyar él e migrációs folyamatok eredményeként Nyugat-Európában.
A teljes előadás a Valláskutató Intézet YouTube csatornáján nézhető meg: link az előadásra