Az itt következő elemzés a Református Szemle 2024 július-augusztusi számában megjelent tanulmány változatlan átvétele. Az eredeti formájában a szöveg az alábbi linkek érhető el: Kató Szabolcs– Bálint Róbert Zoltán– Kiss Déne (2024) „Minden hozzátartozik…” Kutatási jelentés a 21. századi erdélyi lelkipásztori szerepek felméréséről. Református Szemle 117,(4),367-392.
Nem kell különösebb szakembernek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, az egyház szerepe átalakulóban van a 21. században. Ez az átalakulás azonban legtöbb esetben negatív jelenségeket foglal magába, amelyeket csak úgy emlegetünk mint pl. térvesztés, visszaszorulás, életidegenség, elöregedés stb. Ezt a statisztikai adatok is igazolják. A 2021-es népszámlálási eredményeket figyelembe véve, a népszámlálás módszertanának problémáit is szem előtt tartva, az erdélyi reformátusság kb. 80 000-el csökkent az előző felméréshez képest, és jelenleg 500 000 körül mozoghat.[1] Érdekes módon mindez azonban egy intézményi erősödéssel párosul, jelesen Kelet-Európában egyházi deszekularizációról, a vallásosság térnyeréséről beszélhetünk.[2] Ezt jól mutatja a Református és az Unitárius Egyház az elmúlt időszakban megfigyelhető intézményalapítási, intézményszervezési és infrastrukturális fejlesztéseinek sokféle eredménye. Pl. 2023-ig az Erdélyi Református Egyházkerületben (EREK) több mint 500 intézményi beruházás ment végbe, ebből 28 új oktatási intézmény építését, ill. felújítását képezi.[3] Az EREK lelkészi számát tekintve, mely jelenleg 557, mindez azt jelenti, hogy majdnem minden gyülekezetben volt valamilyen szintű fejlesztés. Hogy még egy beszédes példát említsünk: a rendszerváltás után, 1992-ben újraalapított Diakónia Keresztyén Alapítvány 9 fiókszervezetéből 5 2010 után alakult.[4] Ezek alapján elmondható, hogy az egyházak társadalmi jelenléte intézményeiken keresztül folyamatosan erősödik. Azonban teológiai szempontból a fenti területek nem képezik az egyház alapvető küldetését, ami tk. nem más, mint az evangélium hirdetése, és amelyből csupán (?) másodlagos folyamatokként, az evangélium gyümölcseiként áll elő a szeretetszolgálat, az ifjúság nevelése és sok más hasonló szolgálati terület. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a társadalom igényt tart az egyház szolgáltatásaira, de a szolgálatára már nem. Hogyan lehetne ezen változtatni? Egyáltalán milyen szerepet szán a 21. századi társadalom a lelkipásztoroknak, és fel vannak-e készülve a lelkészek ezen szerepek betöltésére? Hogyan viszonyul mindezekhez a teológiai képzés, amely elviekben épp erre a szolgálatra készíti fel a teológiai hallgatókat? E kérdések megválaszolására 2022-ben egy kutatócsoport alakult, melynek tagjai a kolozsvári székhelyű Valláskutató Intézet munkatársai, Bálint Róbert Zoltán, Kiss Dénes, valamint a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet részéről Kató Szabolcs Ferencz. Kutatásunk célja a kortárs protestáns lelkészi szerepek és az ehhez szükséges kompetenciák feltárása Erdélyben. Jelen tanulmány e kutatás eredményeiből közöl néhány fontos felismerést.
Háttér
Az egyetemi oktatás alapvetően háromféle lehet:[5] tartalomközpontú, ahol az oktatás anyagát és formáját mindenekelőtt a szak belső, tudományos logikája, a részdiszciplínák egymáshoz való viszonya alakítja. Létezik a személyközpontú oktatás, amely a hallgatóra mint egyénre helyezi a hangsúlyt, és annak személyes fejlesztése a cél. A harmadik típusú képzés pedig a munkaadó közösség elvárásai szerint határozza meg oktatási folyamatának súlypontjait. Ha a teológiai oktatásra tekintünk azt kell mondanunk, hogy legalábbis a kontinentális Európa területén a lelkészképzés alapvetően tartalomközpontú. A teológiai diszciplínák egy olyan négyes/ötös felosztását követi, amelyek egymáshoz való viszonyát elsősorban a tanított diszciplínák belső logikája határozza meg. Ennek megfelelően létezik biblika (szétválasztva ó- és újszövetségi) teológia, rendszeres teológia, gyakorlati teológiai, és történeti teológiai, azaz egyháztörténet. A tanmenet e felosztás szerint bontakozik ki. Miután a hallgató megismerkedik a bibliai tartalmakkal, megtanulja, hogy ezekből hogyan állak össze a dogmák, majd hogy ezeket, hogyan lehet és kell a gyakorlatban átadni és tanítani, míg mindezzel párhuzamosan megismerkedik egyháza történetével. Ezen elgondolás első tételes megfogalmazásával 1794/1795-ben egy német teológus munkájában találkozunk,[6] de már 1811-ben rögtön másfajta modelleket is találunk pl. Friedrich Schleiermachernél, aki egy hármas sémát alkalmaz.[7] Nála az alap a filozófiai teológia, amely a keresztyénség alapvető fogalmait és jelenségeit tanítja meg. A képzés gerincét az ún. történeti teológia adja, mely magába foglalja az exegézis, egyháztörténet és dogmatika/dogmatörténet tartalmait. Végül mindezt a gyakorlati teológia koronázza meg. Hogy még egy hozzánk közelebbi példát említsünk, Karl Barth is egy hármas felosztást javasol: exegézis, dogmatika és homiletika, míg az egyháztörténetnek csak kiegészítő szerepet szán.[8] A teológiai oktatás újragondolása, a szakok egymáshoz való viszonyának problémája tehát egyidős magával a teológiai oktatással, és abból az alapvető felismerésből származik, hogy a képzés nem fedi le az egyházi élet, ill. az egyház intézményi működésének területein jelentkező feladatköröket. Ezt az erdélyi lelkészképzés történetében is lekövethetjük.
A 19. századig a lelkészi szolgálatra a református egyházban nem egy bizonyos teológiai intézet képzésének elvégzése jogosította fel a növendékeket, hanem a lelkészség egyetlen feltétele a zsinat előtt tett sikeres ordinációs vizsga volt.[9] Bármilyen református iskola végzettje egy gyülekezeti meghívás és egyházmegyei ajánlás birtokában megmérethette magát a zsinati atyák előtt.[10] A színvonal hullámzása miatt a Református Egyház Főkonzisztóriuma 1847-ben indítványt fogadott el, miszerint a lelkészképzést központosítsák Nagyenyedre.[11] A szabadságharc meggátolta ennek megvalósulását, így a reform véghezvitele még váratott magára. Végül sok vita és belső feszültség után az új lelkészképző hely Száz Domokos püspök közbenjárására Kolozsvárra került, ahol a Ferenc József Tudományegyetem vonzáskörében bontakozhatott ki az új teológiai kurzus. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy a képzés csak elméleti lett volna. Maga Szász Domokos „számot vet a mindennapi élet szükségeivel, s jogi, gazdasági és filozófiai tárgyakat, modern nyelveket is felvesz a tantervbe”.[12] Az egyházi földbirtokok szakszerű kezeléséhez és az anyagi háttér megteremtéséhez a lelkészeknek mezőgazdasági ismeretekre volt szükségük. Ezért 1900-tól gazdasági tárgyakat is hallgatnak a teológusok.[13] Pl. 1901-ben a hallgatók önkéntes alapon tömbösített képzésen vehetnek részt a kolozsmonostori gazdasági intézetben.[14] A későbbi években az agrártárgyak néha kikerültek a tanmenetből, azonban az igény továbbra is fennállt. 1916-ban tervben volt egy 28 holdas Békás negyedi telek felvásárlása mezőgazdasági gyakorlatok végzésére, amely azonban meghiúsult, és csupán néhány méhcsalád elhelyezésére nyílt lehetőség a teológiai fakultás kertjében.[15] 1936–1938 között a Nagyenyed melletti csombordi gazdasági iskolába jártak ki a teológiai hallgatók,[16] míg a gazdasági tárgyak 1947-ig[17] maradtak a curriculumban.[18]
A teológiai reformokra néző nyomás mindig a gyakorlat felől érkezett. De nemcsak a gazdasági ismeretek szükségességét érzékelték a tanárok, hanem a gyakorlati teológia felől is folyamatos az újítás iránti igény. Ravasz László jelentésében az 1911/1912-tanévről arra panaszkodik, hogy a gyakorlati tárgyakhoz nem párosul elég gyakorlat, és ezért az „egész munka illuzórikus marad”,[19] jóllehet ekkor még a hallgatók a szemináriumok keretén belül vasárnapi iskolát, gyermekistentiszteletet, ifjúsági összejöveteleket tartottak.[20] Ravasz javasolta az 5., gyakorlati fókuszú év bevezetését.
A fenti mozaikszerű pillanatképek talán elégségesek ahhoz, hogy észrevegyük a teológiai képzés folyamatos útkeresését, és azt is, hogy mindezt folyamatosan a társadalomban, a gyakorlati élet felől teszi. 2017 óta a KPTI képzésében a 6. év hibrid képzés. Körülbelül ugyanannyi időt töltenek a teológus hallgatók elméleti órák hallgatásával az egyetemen, mint gyakorlattal egy-egy gyülekezetben. Azonban továbbra is fontos marad az egész képzés életre hangolása, természetesen soha fel nem adva a Szentírás ill. a hitvallások alapját. De tágabb kontextusban is érzékelhető az egyház és a teológiai oktatás reformjának időszerűsége. A Magyar Református Egyház Zsinata a 2023-as esztendőt a lelkipásztori hivatás évének választotta, és ugyanezidőtől fogva az újraszerveződött Coetus Theologorum egy közös Kárpát-medencei teológiai mintatanterv összeállításán dolgozik.[21] De 2011 óta működik a Magyaroroszági Református Egyház berkein belül az Egyházi Jövőkép Bizottság is,[22] melynek céljait már a neve is elárulja. Ezenkívül is számos kutatás folyik az anyaországban és nálunk a lelkészek mentális helyzetének felméréséről és az oktatás megújításának lehetőségeiről.[23] Ebbe a munkába kíván bekapcsolódni jelen kutatás is melynek célja tehát a lelkészi szerep feltérképezése egy új tanmenet kialakításának céljából.
A kutatás módszertana
A társadalomtudományok, ezen belül pedig a szociológiai térnyerésével lehetőség nyílt a teológia számára is módszertanilag reflektált és adekvát módon jelenségek felmérésére, tendenciák meghatározására, társadalmi modellek feltérképezésére stb. Ezek alapja a legtöbb esetben empirikus kutatás, amely kvalitatív és/vagy kvantitatív adatgyűjtésre épül. Jelen kutatás is ezt a módszertant követte. Két szakasza különböztethető meg. Az első szakaszban a kutatást végző csoport szakértői interjúkat készített a felmérés terepét képező három protestáns egyház elöljáróival (Erdélyi Református Egyházkerület, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, Magyar Unitárius Egyház). Ők a vizitációk révén kapcsolatba kerülnek szinte valamennyi gyülekezettel és széleskörű rálátásuk van azok működésére, a lelkészek problémáira. A szakértői interjúkat négy fókuszcsoportos interjú követte (4 beszélgetés 4–5 személy részvételével), amelyekre különböző szociális hátterű (városi, falusi, szórvány, intézményi lelkész, tömbmagyar, vegyes vidékről érkező) lelkészeket hívtunk meg. Az eredmények ellenőrzéseként két nagylétszámú fórumon is feldolgoztuk az interjúkérdéseket (94, ill. 27 lelkész részvételével). Az interjúk felvett hanganyagának elemzésére épül a kutatás második szakasza, amelyben a lelkészeknek kiküldendő kérdőív segítségével a már feltárt lelkészi szerepek elterjedtségéről, előfordulási gyakoriságáról tudunk képet alkotni.
Az interjúk témáinak előkészítésében előző, hasonló kutatások eljárását követtük. Az Amerikai Egyesült Államokban mindmáig alapműnek számító és hivatkozott Samuel L. Blizzard 6 alapvető (gyakorló) lelkészi szerepet határozott meg 1111 lelkipásztort megszólító kérdőíves kutatása alapján: prédikátor, pásztor, pap, tanító, szervező, és adminisztrátor.[24] Fogalmait kontextusunkra alkalmazva vettük át így mi igehirdetői, lelkigondozói, liturgusi, közösségszervezői/vezetői, katekétai, és adminisztrátori szerepekről kérdeztük az interjúalanyokat, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy ezeken kívül is bármilyen lehetséges lelkészi tevékenység szóba kerüljön. Célunk az volt, hogy a lelkészi szerepkörről kialakított kép minél teljesebben fedje le a lelkészi tevékenységek spektrumát, elsősorban az egyes területeken bekövetkezett változásokra fókuszálva, valamint az egyes területekhez és különösképpen azok változóban levő részeihez kapcsolódó lelkészi kompetenciák feltárása. Az alábbiakban az ily módon kirajzolódó lelkészi szerepkörrel kapcsolatos eredmények egy első bemutatására teszünk kísérletet. Megállapításaink alátámasztására felhasználunk interjúrészleteket, bár a rendelkezésre álló terjedelmi korlátok miatt ezek néha csak illusztrálják a leírtakat. Az interjúrészletek jelentésrétegeinek megőrzése végett azokat fonetikus írásmóddal közöljük, és az interjúalanyok anonimitását biztosítandó nem közöljük azok ismertetőjegyeit.
A lelkész az interjúk tükrében
Ha egy mondatban kellene felismeréseinket összegeznünk, azt Manfred Josuttis egy A lelkész más című könyvének előszavából vett idézettel tehetnénk meg. „A protestáns lelkipásztor egy köztes figura: képzettsége és szolgálati viselete szerint tudósként lép fel. A szolgálatait nézve a papok sorába tartozik. Teológiai önértelmezése szerint leginkább próféta szeretne lenni. De az idejének nagy részét valószínű, hogy egyházi hivatalnokként és a közösség szabadidőprogram szervezőjeként tölti.”[25] A fenti megállapítás fokozottan igaz az erdélyi kontextusra, ahol a nemzeti közösségszervezői szerep a magyarság kisebbségi helyzete miatt egy a társadalom által is érzékelt és értékelt terület. Ugyanakkor az idézet jól mutatja a lelkész teológiai, elvi önmeghatározása és a konkrétan végzett feladatok közötti különbséget is. A bevezető kérdésre, ti. ki ma a lelkipásztor és mi az elsődleges feladata, amellyel tudatosan kerülni próbáltuk az önmeghatározás befolyásolását, alapvetően épp ez a kettőség rajzolódott ki.
„Az én felfogásom szerint, és csak erről az oldalról nemhogy tudom, de erről az oldalról akarom megközelíteni a kérdést, hogy feladatom az, hogy minél többen ott legyenek az Isten országában. Tehát ez a fő küldetésem lelkészként.” Vagy egy másik megfogalmazásban: „Sok minden változott, én azt mondom, hogy egy valami nem változott. És ez az igehirdetés. Én szerintem ez az első, és a legfontosabb.”
Míg egyesek ezt az igehirdetői funkciót hangsúlyozták, mások a közösségszervezői feladatokat emelték ki.[26] E közösségszervezői feladatok egyrészt az igehirdetés előfeltételeként fogalmazódnak meg, hisz gyülekezet nélkül az igehirdetés nem lehetséges.
„Miránk bízatott, … hogy Jézus Krisztus köré egy közösséget szervezzünk, és [a lelkész] abban él, és azt a közösséget próbálja ő fenntartani maximálisan.”
Sok esetben azonban a közösség építésének szükségessége e teológiai reflexiók nélkül jelenik meg, mint a hívek elvárásaiból fakadó kötelezettség, illetve a tágabb, nemzeti közösséggel szembeni népszolgálat.
„Falun úgy gondolom, hogy abban mérik le a lelkész munkáját, hogy mit tett a közösségért, nem azért, mintha azt kéne csináljunk, amit elvárnak, viszont ebben tudjuk éreztetni, hogy nekünk fontos a közösség. És hát azon túl úgy gondolom, hogy mindent kell csinálni, tehát amennyire az embertől telik.”
Ebben a szerepértelmezésben tehát a lelkész a közösség egészségéért felelős, ezért mindenféle feladatot el kell látnia, hogy a gyülekezete minden tekintetben (értsd: kulturális, szellemi stb. téren) optimálisan működjön. Ez utóbbi összefüggésben lehet azzal a ténnyel, hogy nagyon sok esetben a református/unitárius/evangélikus lelkész az utolsó magyar értelmiségi, és az egyház az utolsó magyar intézmény a településen, amely még identitásában erősítheti a helyi közösséget.
„És ebben a kisebbségi helyzetben, különösen nekünk, egy utolsó intézményként maradtunk, akkor annak a közösségnek, az életének minden gondja, baja tulajdonképpen reád vetül, mert már nincs értelmiségi, nincs senki más abban a közösségben, te maradtál egyedül.”
E kétféle önértelmezés nem egymást kizáró módon jelenik meg. Eltérő hangsúlyokkal ugyan, de mindkettő megjelenik az összes interjúalanyunknál. És bármelyiket is helyezzék első helyre, abban az összes lelkész egyetért, hogy a lelkészi munka rendkívül összetett.
„Minden hozzátartozik. Tehát hihetetlen, ezt így kimondani, de nincs egy olyan terület, amelyikre te azt mondhatod, hogy nem érdekel. Mert minden, ha egy közösséget építünk, és azt akarjuk, hogy egészséges legyen, akkor annak rengeteg sok olyan vetülete van, amit kell építeni és fejleszteni, azért, hogy valós legyen.”
A továbbiakban ezt az összetett tevékenységrendszert, az ezekben észlelt változásokat tekintjük át, a már említett hat területre bontva.
A lelkipásztor mint igehirdető
Az igehirdetői feladatok a lelkipásztorok elsődleges feladatai közé tartoznak. Azonban e tekintetben is vannak változások. A lelkészek egyre nagyobb kulturális különbségeket érzékelnek az egyes generációk között.
„És ami nagyon nagy kihívás, és talán nagyobb településeken jelentkezik ez, az a korosztálybeli eltávolodás, a társadalom, amit érzünk, hogy bizonyos ollók nyílnak, viszont ott van a templomban a tini, az Ifis, a középkorú és az idős is.”
Az internet és az okostelefon megjelenése után felnővő generációk más problémákat éreznek relevánsnak, de a kommunikációs szokásaik is megváltoztak, így ugyanazzal az igehirdetéssel nehéz megszólítani a gyülekezet különböző korosztályú tagjait.
„Mindig félek attól, hogy ne legyen túl modern se az egész megközelítés, mert félek attól, hogy az a gyülekezeti mag, aki sajnos 50-60-70 pluszos, ne érezze magáénak az istentiszteletet. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, és úgy gondolom, hogy aki azt mondja, hogy olyan tökéletes istentisztelete van, hogy a 80 évestől a 12 évesig egyformán élvezi mindenki a 48 perces istentiszteletet, az hazudik.”
Ma már inkább a rövidebb igehirdetésekre van igény, a hosszabb eszmefuttatásokra a hívek egyre kevésbé tudnak odafigyelni. De változást észlelnek a lelkészek a prédikációk tartalmával szembeni elvárások terén is, a moralizáló tartalmak helyett a gyülekezet inkább pozitív kicsengésű buzdítást vár:
„Nagyon fontos nekik [a híveknek] az igehirdetés. Akkor is, hogyha nincs ott minden vasárnap, de amikor elmegy, akkor nem azért megy el, hogy őt most lekapják [az igehirdetésben], mert igen, ez bizony előfordul. Most is előfordul, de azért megy, hogy kapjon örömhírt és kapjon bátorítást.”
A megkérdezettek ezen véleménye sok ponton egyezik más szociológiai megfigyelésekkel. Romániában végzett felmérések alapján úgy tűnik, hogy a fiatalabb generációk esetében egyre inkább visszaszorul az egyház erkölcsi irányadó szerepe.[27] Még az egyházilag elkötelezett fiatalok is kifogást emelnek az egyház magánéletre, szexualitásra vonatkozó kontrollja ellen. Ezt a jelenséget erkölcs nélküli spiritualitásnak nevezhetjük,[28] amely úgy tűnik egyre inkább érzékelhető az egyházi közegben.
Azonban nemcsak az erkölcsi kérdések marginalizálódnak a prédikációk tekintetében. Elvont teológiai témák helyett némely lelkipásztor egyszerűbb történeteket, vagy éppen csak az evangéliumokat használja, mivel meglátásuk szerint a gyülekezetek már nem mozognak otthonosan a bonyolultabb teológiai fogalmak és rendszerek terén, és biblikus műveltség hiányában az egyházi narratíva nagyrésze ismeretlen számukra.
A készülés rendjén internetes források kerülnek előtérbe.
„Én, ha kevesebb időm van, akkor elsősorban a Jubileumi Kommentárt veszem elő, és azt szoktam használni, de amúgy nekem van három forrásom, amit meg szoktam nézni (lelkészek nevei következnek, ill. internetes prédikációgyűjtemények). Én ezt a hármat nézem meg először, és ha nem találok, akkor beütöm az igehelyet, és máshol keresek.” Az interneten elérhető segédanyagokhoz folyamodás felvet egy olyan problémát, hogy sokan nem is szakmai anyagokat olvasnak, hanem kész prédikációkból inspirálódnak saját beszédük megírásakor.
„Amit az előbb reflektált az internetes hatásról, ezt lehet hallani igehirdetésekben, ha az ember ebből a szempontból nézegeti, hogy az illető honnan ihletődött. (…). Mert hogyha kicsit neoprotestáns íze van annak, amit elmond, akkor ugye vissza lehet következtetni. Tehát vannak sztárok most is, Youtube-os, vagy éppen írottban, és nagyon sokszor visszaköszönnek ugyanazok az elemek.”
Mindemellett nehéz az aktuális üzenetet megtalálni. Az éppen aktuális mondanivaló időszerű megfogalmazása épp annyira nagy feladat, és éppoly sok szellemi munka befektetését feltételezi, mint magának az igének megértése a maga korában. Némelyek közvetlenebb nyelvezet használatával próbálják közel hozni az igét, mások pedig épp a saját hiteles hang megtalálásában látják a kulcsot. A hitelesség és az önazonosság fontosabb a retorikai fogásoknál. Némelyek modern technikai eszközök bevonásával próbálják közelebb hozni az igei tartalmat. Minden megkérdezett abban is egyetért, hogy a gyülekezeti tagokkal való szorosabb kapcsolat az egyetlen segítség, amely áthidalja az egyre mélyülő szakadékot.
„Tehát az egy dolog, hogy én felkészülök az irodában, de például, amikor felmegyek, és van annyi lélekjelenlétem, én például az ének alatt rá szoktam hangolódni, hogy kik is vannak jelen. És az nagyon sokat segít, hogy engem behatároljon, hogy most mire szűkítsem le, mire fókuszáljam, hogy kinek mi a problémája, most felvételizett kilencedikbe, satöbbi, satöbbi, vagy betegségük van. És akkor érdekes módon az segít, hogy egy kicsit egzisztenciális legyen az az üzenet, úgymond, hogy életszagú legyen.”
Akkor értik tehát a lelkészt, és a lelkész is akkor tud a gyülekezeti tagok számára aktuális üzenetet megfogalmazni, ha ismeri gyülekezete tagjainak problémáit. „Az igehirdetés az nagyon kell válaszoljon a gyülekezet igényeire. Ha a lelkész nem része a gyülekezetének és el van távolodva tőle, nem vesz részt a családlátogatásokon, közösségi eseményeken, nem látja, hogy mi folyik a gyülekezetében, akkor ő egy teljesen párhuzamos realitást fog a szószékről mutatni, vagy egyáltalán köze sem lesz a realitáshoz, hanem csak igehirdetés.”
Az igehirdetés kapcsán folyó beszélgetésekben hangsúlyosan előjött a nyelv kérdése. A kisebbségi helyzetből adódó nyelvromlás és a nyelvvesztés alapvetően veszélyezteti az érintett közösség igehirdetés-értését, megszólíthatóságát, egyáltalán protestáns keresztyén identitását. Amint a következő interjúrészletből kiderül, a lelkész számára lelkiismereti problémát okozhat, ha erre a problémára nem keres megoldást, a megoldáskeresések azonban esetiek.
„Nálunk például egyre több olyan egyháztag jár a gyülekezetbe, aki nem ért magyarul, aki semmit nem tud, illetve van olyan konfirmandusom, aki rendszeresen jár és kérdezem, hogy Krisztina, most őszintén értettél-e valamit a prédikációból? És azt mondja, persze románul mondja nekem, hogy tiszteletes úr, én csak szórványosan értek, minden ötödik szót, de én nem tudom összerakni, tehát nem tudok semmivel hazamenni. És akkor én azt szoktam csinálni, hogy a végén román nyelven összefoglalom a prédikációnak az üzenetét. Fáj a lelkem, amikor látom, hogy eljön a konfirmandusom, eljön a román anyukájával, és még egy jó páran ott vannak, és én teljesen üresen küldjem őket haza. Ez nem azt jelenti, hogy átrománosítottam az istentiszteletet. Ugyanúgy folyik magyarul, magyar liturgia szerint, de a végén van egy rövid összefoglalója a román nyelven.”
A lelkész az alkalmi szolgálatok során
Egyházunk népegyházi jellege leginkább az alkalmi szolgálatok terén mutatkozik meg, hiszen ilyenkor még a nem aktív tagok is igényt tartanak az egyház szolgáltatásaira. Igaznak tűnik Josuttis ironikus kijelentése, miszerint „a népegyház életképessége a hívek temetés iránti igényében merül ki.”[29] Amit ezzel kapcsolatosan Josuttis is megfigyel, az az erdélyi kontextusra is igaz. Ugyan valóban uralkodó még az egyházi esküvőt, temetést, keresztelőt igénylők száma, mégis ezekben az esetekben a szertartást igénylők egy sor elvárást támasztanak a lelkésszel és liturgiával szemben.[30]
„A kereszteléseknél, esketéseknél érződik főleg, de a temetéseknél is, ááá, legyen rövid. Legyen a bokréta a kalapon pap. És akkor vannak ilyenek, hogy mikor keresztelünk? Vasárnap istentiszteleten? Hétköznap, vasárnap délben? (…) Akkor keresztelünk a legtöbb esetben, amikor termet kap a család. (…) És azt látjuk, hogy a társadalom, vagy azok, akik szolgáltatást igényelnek, mert nem tudom ezt szolgálatnak hívni, ilyen esetekben, azoknak van egy hollywoodi elképzelésük, például az esküvőről, hogy az úgy kell, tópart és süt a nap, és mit tudom én. Mert ő azt látta a filmekben. És nincs köze ahhoz sem sokszor, ami benne van a liturgiában.”
Igény van például a Református Egyházban tilos templomon kívüli esküvőre, illetve egy sor olyan elemet kívánnak a szertartást igénylők beépíteni az alkalmi istentiszteletekbe, amelyek idegenek a protestáns hagyományoktól, pl. esküvő esetén a csók vagy a kötött esküszöveg helyett saját megfogalmazott fogadalom.
Népegyházi jellege miatt a kazuálián résztvevő gyülekezet sok esetben vegyes nyelvű és igény van a román nyelvű fordításra, szolgálatra is. E tekintetben a lelkész esetleges elégtelen nyelvismerete vezethet frusztrációhoz, másfelől a román nyelvű protestáns teológiai szakterminológia kérdése még a románul jól beszélő lelkészeket is kihívás elé állítja. A legtöbb ilyen esetben az interneten található román nyelvű, neoprotestáns kazuáliák gyűjteménye lesz az a referenciacsomag, amely alapján a lelkész felkészül a szolgálatra. Mindez természetesen a tanbeli tisztaságot is fenyegeti.
A lelkipásztor mint katekéta
A legtöbb megkérdezett nagy kihívásokról számol be a gyermekmunka és az ifjúsággal való foglalkozás terén. Egyrészt a túlzsúfolt iskolai és családi programok miatt alig-alig marad hely a gyülekezeti alkalmak beiktatására.
„Nem kapom a helyes időpontot, mert mindig keresztbe tesznek. Keresztbe tesz az iskola. Szerveznek tánc, nem tudom milyen próbát, vasárnap 11-kor, pont, amikor az istentisztelet van. Ezt a református tanáraim. Akkor szerveznek kirándulást, szombaton délután, amikor van a vallásóra.”
Vagy:
„Nagyon nehéz megtalálni az ideális alkalmat a gyülekezeti vallásórára, mert plusz iskolai kör, tánckör, zenekör, hegedűkör, ami létezik, mindenféle, és különösen összevont csoportoknál, ahol van két nyolcadikosom, három hetedikesem, egy hatodikosom, négy ötödikesen nagyon nehéz megtalálni azt, hogy ez működjön.”
Másrészt a gyerekek ingázása oktatási céllal elidegeníti őket saját anyagyülekezetüktől, ahová tk. csak a lakcímük köti őket, míg barátaik révén az iskolai kortárscsoport képezi szocializációjuk elsődleges közegét. Ezenkívül az egyházi narratíva már említett hiánya e fiatal generációkban fokozottan érvényes, ami tovább nehezíti a megszólításukat, bevonásukat.
„Nálam nincs nyelvi probléma, de például én párszor fejre álltam, se ezt a szót, hogy üdvösség, értelmes gyermekek, hét–nyolcadikosok, nem tudták megérteni. Pedig nekifutottam egy párszor”
mondja egy lelkész, világosan utalva arra, hogy a fiatalok fogalmi világa oly mértékben eltávolodott az egyházi nyelvezettől, hogy néha alapfogalmak jelentését sem sikerül átadni. Ugyanezt a problémát jelzi az alábbi idézet is, ez esetben a káté-oktatással kapcsolatban:
„Tehát nekem a szórványban a Heidelbergi Káté jelenleg kész csőd, egy az egyben. Nem értik, magas nyelvezete van, és gyakorlatilag én azt a bonyolult káté rendszert, amit én megértek, mert nyilván ez a képzettségem, azt abszolút egyszerűsített módon kell elmondjam. De akkor minek tegyem oda ki, hogy kínlódjon, hogyan tanulja meg azt a számára érthetetlen szöveget?”
A lelkészek az oktatás terén sokszor tájékozatlannak és felkészületlennek érzik magukat. Egyesek pedig a gyerekekkel és a fiatalokkal való munkában érzik az újabb technikai eszközök bevonásának szükségességét.
„Bibliaheteken, vagy táborokban mi érzésre megyünk. Tehát érzéssel, érzésre tanítunk, nem vagyunk pedagógusok, és nem szakszerűen. És ez van, amikor nagyon jól működik, de van, amikor szükség lenne arra, hogy nekem legyen valamiféle tudásom, képzettségem azzal kapcsolatosan, hogy egy-egy gyerekkel, hogy tudjak kapcsolatot teremteni.”
Érdemes a fenti jelenségeket tovább vizsgálni majd a tágabb pedagógia szemszögéből is, hiszen nemcsak a valláspedagógia küzd a fenti problémákkal, hanem ugyanezen nehézségek jelen vannak általában a jelenlegi iskolás generációk minden szintű oktatásában.
Érdekesség, hogy míg a köztudatban az iskolai vallásórák megléte pozitív megítélésnek örvend, a lelkészek meglátásában az iskolai vallásoktatás nem igazolja a hozzá fűzött reményeket. A legtöbb esetben nincs, vagy rossz a kapcsolat a lelkész és az iskolai vallástanár között; a szülők a vallásóra meglétének fényében feleslegesnek tartják a gyülekezeti tevékenységeket, vagy épp a lelkész szünteti be a gyülekezeti gyermekfoglalkozást, ha éppen őt bízta meg az iskola a vallásoktatással. Legtöbbekben azonban tudatos, hogy az iskolai vallásóra nem a krisztusi missziói parancsot kívánja végrehajtani, hanem egy tanmenet elvárásainak igyekszik megfelelni, tehát az egyik nem váltja ki a másikat.
A nyelvi nehézségek a katekétikai munka terén is akut problémaként jelennek meg, különösen szórványterületeken. Ez esetekben a megoldás szintén a már említett, részleges fordítása az elhangzottaknak.
A lelkipásztor mint lelkigondozó
A teológiai képzés során a lelkészek alapos felkészítést kapnak a lelkigondozói praxishoz. Rendelkeznek alapvető pszichológiai ismeretekkel, különféle pasztorációs szemléletek módszertanával ismerkednek meg a kurzus során, amely kompetens segítővé teszi őket a különféle krízisek kezelésében. Az elgondolás szerint a lelkész felméri a hozzá forduló személy problémáját, tervet készít a kísérés folyamatára nézve, majd mindezt módszeresen kivitelezi. A folyamatot egyfajta terápiás beszélgetéssorozatként is felfoghatjuk. Az interjúkból azonban az derül ki, hogy az ilyenfajta tudatos felkérés a lelkigondozásra majdhogynem teljesen ismeretlen. A lelkigondozás közege alapvetően a családlátogatás és a temetés körüli szervezés. A lelkész ezekben a helyzetekben tk. becsempész egy kis lelkigondozást az alapvetően más célzatú találkozások alkalmaiba.
Sok lelkész azonban a hívekkel való találkozás másik két formájáról számol be, amelyek bizonyos értelemben rokoníthatóak a lelkigondozással. Az egyik főleg szórványvidékeken jellemző. A lelkész mint beszélgetőtárs van jelen a családilag, kulturálisan és minden más szempontból egyedül maradt gyülekezeti tag életében. Ezekben a beszélgetésekben a lelkész főleg hallgató, értő partnere kell legyen az őt megszólító gyülekezeti tagnak.
„Jaj, itt kérem, meg kell határozni, hogy mit jelent a lelkigondozás. Beszélgetni, tehát maradjunk ennyiben, hogy igény van. Igény van arra, hogy valaki meghallgassa őket, akiben megbízhatnak és tudják, hogy nem mondja tovább.”
Kicsit közelebb áll a professzionális lelkigondozáshoz az az eset, amikor egy-egy nehéz helyzetben a lelkipásztor alapvető pasztorális beállítódásából adódóan buzdítóan próbál fellépni, esetleg a Szentírás fényében próbálja meg értelmezni a neki elmondottakat. Ezt hitbeli kísérésnek nevezhetjük.
„És a lelki kísérés: jelen lenni úgy emberek mellett, vagy fiatalok mellett, hogy az Istennel való kapcsolatban tudjam őket segíteni, vagy arra a lelki éhségre, ami gyötri őket, és ami adott esetben hogyha erre a lelki éhségre valami mással válaszolnak, például szerek vagy egyéb, egy rosszul választott párkapcsolat, akkor rá tudja mutatni, hogy lehet, hogy a valódi probléma az az éhség, ami Isten iránt van benne. És akkor ezen az Istennel való kapcsolatában tudjam őt kísérni.”
– fogalmaz egyik interjúalany, utalva a kérdés komplexitására.
A lelkipásztorokat a legtöbb esetben a gyász, a házassági problémák, a függőség, a fiatalok esetében a párkapcsolati problémák (szexualitás) és a szorongásos zavarok esetén szólítják meg hívek.
Az elmélyült személyes beszélgetések egyik lehetséges alkalma, a családlátogatás, hagyományosan a lelkész egyik fontos feladata, amely azonban az utóbbi évtizedekben, úgy tűnik, válságba került. Az interjúkban markánsan megfogalmazódik – zömében városi gyülekezetek esetében – a családlátogatásra való igény jelentős csökkenése, helyenként a családlátogatás explicit elutasítása. A Covid-pandémia ezt a jelenséget még jobban felerősítette és állandóvá tette. Megváltozott a családlátogatás szervezésének a jellege is. A hívek napi földrajzi mobilitásának és megváltozott életvitelének következtében sok esetben előzetes, személyes egyeztetés révén valósítható meg a családlátogatás, esetenként többszöri próbálkozás után.
„…annyiban változott, hogy nem ennyire törvényszerű. Alkalomszerű a családlátogatás. Igényszerű, szükség van előre egyeztetni, jobban mint eddig. Nincs annál kényelmetlenebb, mikor a fiatalasszony nem tudja, hogy a mosatlant hova tegye, a részeg férjével mit csináljon. Tehát el kell fogadni azt, hogy ha az utolsó percben azt mondják, tiszteletes úr, ne tessék haragudni, mégsem alkalmas. (…) Úgy érzem, hogy kell legyen egy ilyen rugalmasság és alkalmazkodóképesség, ha azt szeretnénk, hogy az ott eltöltött negyedóra, húsz perc, fél óra, tényleg arról szóljon, amit szeretnénk. Sokáig el nem tudtam képzelni, hogy mitől lehet olyan elfoglalt egy fiatal családnak az élete. Aztán amikor a gyerekeim akkorára nőttek, hogy karaté, táncóra, kórus, plusz matek, és sokszor éreztem, hogy kocsival is alig érek el mindenhová, akkor kezdtem gondolkozni, hogy ezzel valószínűleg nem csak az én családom van így, hanem minden család, és valószínű, hogy van olyan élethelyzet, amikor éppen csak a papnak a látogatása nem hiányzik egy ilyen nagyon kihegyezett családi programba, és ezért hirdetem rendszeresen, hogy aki úgy érzi, hogy szeretne egy beszélgetést, szóljon, jöjjön, keressen meg.”
A lelkész mint adminisztrátor
Interjúalanyaink egybehangzóan az ügyviteli, adminisztratív feladatok mennyiségének növekedéséről panaszkodtak, valamint arról, hogy a lelkipásztori szolgálat megítélése túl nagy mértékben múlik ezeken a tennivalókon.[31]
„Tehát nekem volt esperesi vizitációban részem, püspöki vizitációban részem az utolsó két évben, hát elmondhatom, hogy a vizitációk energiájának, idejének a java része az iratok átvizsgálása volt. Tehát az összbenyomást az adta végül is, hogy mennyire pontos vagy kevésbé pontos a könyvelésed.” „Rengeteg. Én azt mondom, hogy rengeteg a pénzügyi könyvelés, az irattári könyvelés. Tehát nekem úgy, mint városi lelkésznek, több mint 50 százalékát a munkámnak ez teszi ki. Ami énszerintem rengeteg. És ilyen tekintetben bele lehet gondolni, hogy akkor annyival kevesebb idő marad a családlátogatásra, igei felkészülésre, gyerekekkel való foglalkozásra és így tovább.”
A megkérdezettek egy része hiányosnak tartja a teológiai oktatás során e téren tanultakat, más részük mindezt az egyetemi képzés keretében feleslegesnek is tartja, a gyülekezeti gyakorlatok, ill. a segédlelkészi év tanulmányi célkitűzései közé sorolná az adminisztrációt. Mindazonáltal a legtöbbeknek nehézséget okoz és terhet jelent az ügyvitel. Sok esetben a lelkészek tájékozatlanok az éppen aktuális jogi elvárások terén, és túl soknak érzik az adminisztrációval járó munkát.
Az utóbbi évtizedek másik fejleménye e téren, hogy a menedzseri munka, a pályázatírás és projektmenedzsment is a gyülekezeti ügyvitel részévé vált. Az elmúlt időszak gazdag pályázati lehetőségei ezt a tevékenységkört felerősítették, és úgy tűnik a pályázás mint forrásbevonás ma már a gyülekezeti gazdasági élet alapvető jelenségévé vált, mi több, a lelkésszel szembeni egyfajta elvárásként jelentkezik a gyülekezeti tagok részéről. Erősödik egy olyan tendencia, miszerint a lelkész nemcsak az egyházközség lelki és vallási életéért felelős, hanem annak gazdasági jólétéért is. E téren sok frusztrációt élnek meg a lelkipásztorok, és úgy érzik, mindennek a szorosabb értelemben vett lelkipásztori feladatok látják kárát.
„Szerintem ez a legnehezebb, az az elvárás, amit álomként építenek fel maguknak a teológusok, ahogy mi is a magunk szintjén valamit úgy elgondoltunk, hogy ez így lesz, és kikerülsz, és azzal szembesülsz, most már talán nincs ilyen, de nemhogy fürdőszoba nincs, hanem még kút sincs. Adott esetben. És akkor mit kell csinálni? A gyülekezet… ez van, a püspökségnek adott esetben nincs erre kapacitása, hogy megoldja, és akkor kell tudni, hogy mi az, hogy deviz, mert majd kell árajánlatokat szerezz, hogy mi az, hogy pályázat, és ezek is olyan elvárások, amik felé tolnak gyakorlatilag bennünket, és hozza az élet. Aztán persze változik a pályázati rendszer, és akkor azt újra és újra meg kell tanulni.”
A lelkész mint szervező
A lelkész a gyülekezeti élet szervezője is. Azaz tevékenységének egy része a hitélet és a valláserkölcsi közösségi élet előmozdítására irányul. Erdélyi kontextusunkban azonban ez a feladatkör a sokszor az elmosódott határok, ill. a közösségekből eltűnő intézményhálózatok miatt észrevétlenül bővül ki kulturális, társadalmi szerepvállalással, amelyre a lelkész hivatalos megbízást nem kapott, ill. a vonatkozó feladatokra képesítése nincs. A lelkész így lesz bálszervező, történelmi ünnepélyek alapembere, kultúra és rendezvényszervező, vagy éppen politikai aktivista, aki a falu aszfaltozásáért lobbizik, minden, ami éppen hiányzik az adott magyar közösség életéből, és amelyre nincs más emberi erőforrás. Elvileg mindezt a misszió rejtett szándékával is teszik, hogy lelkületükkel, megnyilvánulásaikkal, esetleges explicit felszólalásaikkal hirdessék Krisztus üzenetét. Arra a kérdésünkre azonban, hogy mi motiválja ezeket az extra tevékenységeket, a lelkészek más lehetséges motivációkat is megfogalmaztak. Elsődleges motivációként igen gyakran a magyarsággal szembeni morális kötelezettség jelent meg, népszolgálatként, de az is, hogy a lelkipásztorok igehirdetői szolgálatuk „lelki gyümölcsein” túl szeretnének valami materiális értelemben is maradandót hagyni maguk után a gyülekezetben.
„A férjem például ugyanígy a kultúra segítségével próbálja föltölteni a gyönyörű árpád-kori templommal rendelkező kicsi falusi gyülekezetet, ismét feléleszteni valahogy a kulturális rendezvények által, ahol mégis az ige is szól.”
„Elvárás, de vajon ki részéről? Mert a lelkész saját magával is meg kell vívja sokszor ezt a harcot, hogy elvárás, de vajon én akarom ezt, mert az én elvárásom, hogy ez és ez meglegyen, hogy legyen egy, nem tudom, még egy imaterem, vagy legyen a parókián szép garázs, vagy pedig a gyülekezet részéről elvárás? Vagy egyáltalán fontos ez?”
„Nem mindig vesszük észre, hogy néha kergetem a saját ambíciómat, mert ott van az emberben, a lelkészben is az, hogy valamit akarok csinálni. És akkor mi a látványos? Ha bevezetem a villanyt, ha építek valamit, az látványos. És bár nagyon sok energia elmegy ezekbe, vagy nagyon lefáraszt, de látványos, mert hogyha valami megvan, akkor szervezzünk akár egy avató ünnepélyt. Tényleg kap az ember még gratulációt, meg is veregetik a vállát, és ez látványos. Viszont bizonyos értelemben ez egy ilyen hamis kép is, mert könnyen kiélem a lelkészségemet ebben, hogy legyen látvány. És a gyülekezetépítés nem erről szól, nem csak erről szól, hanem ugye az, ami láthatatlan, az emberekkel való foglalkozás. Viszont ezt nem fogja látni, ezért kevesen fogják mondani, lehet, senki nem fogja mondani, hogy te jól csinálod.”
A közösség ügyeibe való implikálódás, a közéleti szerepvállalás egyik következménye, hogy rákényszeríti a lelkészt a más intézményekkel való együttműködésre. Míg három és fél évtizeddel ezelőtt a lelkész tevékenysége a templom falai közé volt szorítva, napjaink lelkésze együtt kell működjön a helyi önkormányzattal, iskolával, pártokkal és vállalkozókkal. Ezek az együttműködések olyan társadalmi szférákban való eligazodást igényelnek, amelyekben a többségük nem mozog otthonosan, és amelyek megpróbálhatják a lelkészt a maguk céljai szolgálatába állítani. Ezáltal eltolódhatnak a hangsúlyok, a lelkész belekeveredhet a pártpolitika sodrásába. Egyúttal azonban a más intézményekkel való kapcsolatok szorosságának kérdése, az együttműködések tárgya és mélysége a lelkészeket aktívan foglalkoztató kérdések.
„Megengedhetem magamnak magánemberként, hogy ne szeressem Kolbász Jánost, de hogy haragból meg zsigerből lelkészként ne tartsak semmiféle kapcsolatot polgármesterrel, közbirtokossági elnökkel, alapítványi elnökkel, mert valamilyen haragban vagyok vele, azt nem engedhetem meg magamnak. Közemberként haragudhatok rá, viszont intézmény szintjén ezek a közösségek egymásra vannak utalva. (…) Tehát emberileg megengedhetem magamnak, hogy haragudjak Jancsikára, de intézmény szintjén lenyelem a gombócot és jópofizok és kell működjön, mert ez a gyülekezet érdeke, ez a faluközösség érdeke, város érdeke, kisebbség érdeke, és sorolhatnánk tovább, hogy mi minden van együtt ebben a csomagban.”
„Meg kellett szervezni bizonyos eseményeket, és ahhoz (…) ilyen lobbi tevékenységet is el kellett végezni. Ugyanakkor, ennek ott a veszélye, belekerülsz a politika sodrásába, az adott aktuális polgármester, vagy bárkinek a sodrásába, és ez is egy elvárás, mert az RMDSZ elvárja, hogy nekik kampányolj, hogyha néppártos akkor elvárja, hogy neki kampányoljon, és nagyon nehéz ebből kivonulni. Ezt sem tanultuk a teológián. Tehát a politikai rálátás, ez is egy külön dolog, hogy hogyan lehet ezeket az egyensúlyokat megkeresni, mert mi azt mondjuk, hogy persze, függetlenek vagyunk, csak adott esetben nem vagy független, mert ha attól függ egy adeverinca, vagy egy pecsét, egy aláírás, hogy…. Ezekkel a tényekkel szembe kell nézni, és innen jönnek az identitásvesztések úgy érzem, mikor már konfrontálódik a lelkész saját meggyőződésével is, mert egyszerűen rákényszerült.”
Az utóbbi interjúrészlet arra is rávilágít, hogy milyen dilemmák, identitásválságok fakadhatnak ebből a sokirányú együttműködésből, elköteleződésből. Legnagyobb hátulütőjeként azonban azt emelik ki, hogy az eredeti célok szolgálatától elveszi az időt, a hangsúly a lelkész tevékenységében eltolódik e szervezői szerepkörre.
„Mert most már a lelkész gyülekezetszervező, közösségszervező, épít és renovál, és mindennel foglalkozik a gyülekezetben, és ha nem egy nagy gyülekezetben van, akkor egy csomó minden, amiért tulajdonképpen valaki annak idején elment lelkésznek, választotta ezt a hivatást, abban nem tud tevékenykedni.”
A lelkész mint vezető
A lelkipásztor a Romániai Református Egyház törvényei szerint a főgondnokkal együtt a gyülekezet irányító testületeinek elnöke,[32] aki „vezeti az egyházközség szellemi és anyagi életét”.[33] Ugyanez igaz az evangélikus[34] ill. unitárius lelkészre is.[35] Ez azt jelenti, hogy a lelkipásztor tisztségénél fogva a gyülekezet vezetője, aki nemcsak a lelki élet megszervezéséért felel, hanem a gyülekezet összes tevékenységét összehangolja és felügyeli. A vezetői szerep betöltése tehát már a szűken értett egyházi tevékenység miatt is megkerülhetetlen, a fentiekben említett különböző programok szervezése azonban további vezetői fellépést kíván meg. E tekintetben a nagy kihívásnak a feladatok delegálása bizonyult. A kommunista évtizedek alatt a lelkészt a gyülekezeti élet szervezésében segítő gyülekezeti mag leépült, idősebb lelkészek e korszakra vonatkozóan egyenesen egy kontraszelekciós mechanizmusról számoltak be, miszerint még a presbiterek is a közéletben kevésbé aktív, arra alkalmatlan személyek közül kerültek ki, akiknek egyházi szerepvállalásukkal nem volt kockáztatni valójuk.
„De mi egy kommunista rendszerből jövünk, ahol nem lehetett bevonni másokat ebbe, akinek semmilyen, úgymond az életben egy rangja nem volt, feladata nem volt, azokból kellett presbitériumot alakítani, mert őket nem kérték számon. Most ez ki is alakította azt, hogy a lelkész lett a legokosabb, a legügyesebb, (…). És akkor hát tiszteletes úr, csinálja, te csináld. És megszoktuk ezt.”
A rendszerváltást követően a lelkészek többsége maga kellett megkeresse azokat az egyháztagokat, akik alkalmasak a szervezésbe való bekapcsolódásra, akikből kialakítható a segítők köre – ez azonban nehezen valósítható meg a kisméretű, elöregedett gyülekezetekben, de ahol rendelkezésre is állnak ilyen személyek, ott is jelentős többletmunka a beszervezésük, betanításuk, koordinálásuk. Így a lelkészek gyakran inkább maguk végzik el a kiszervezendő munkát, a híveket pedig ezáltal egy szolgáltató egyházra szoktatják rá. Bár a vezetői szerepet, mint láttuk, az egyházi szabályzat is rögzíti, a lelkészek talán erre érzik magukat a legkevésbé felkészültnek.
„Mert ki kell mondani, hogy igen, a lelkipásztor vezető. És jó, hogy beszélünk arról, hogy alázat, meg minden, és én saját magamon mértem le, mert hát a családban is úgy nőttem fel, hogy na, mi mindenkinek a szolgája vagyunk. De nem mondta nekem senki, se a teológián, és még sok ideig, hogy te egy vezető vagy. Hú… hát én egy pásztor vagyok. Pásztor vagyok, de a pásztor az vezető.”
Retorikai kérdések
Végezetül az interjúk egy másik érdekes aspektusára szeretnék kitérni, amely nem annyira a tartalmat, hanem sokkal inkább a formát érinti, ahogy a fenti véleményeket megfogalmazzák a lelkészek. Feltűnő a mód, ahogyan a megkérdezett lelkészek beszélnek a szolgálatukról és az egyház helyzetéről. A válaszok nagy többségének hátterében egy fogyó közösség képzete rejtezik. A sikereket inkább kármentésnek, semmint felvirágzásoknak tekintik, a nagy szekularizálódó, asszimilálódó, elvándorló tengerben van egy-két sikertörténet, van egy-egy megtérés, egy-egy hitvalló család, egy-egy lelkiismeretes kátés stb., de ők inkább a kivételek, amelyek erősítik a szomorú szabályt. Természetesen mindez valódi jelenségek észlelésén alapszik, azonban eszmetörténeti gyökerei is lehetnek. Míg a trianoni békeszerződés után időszakban az értelmiség főként intézményalapítási, önálló erdélyi kulturális és politikai program kidolgozásán fáradozott (transzilvanizmus), a kommunista évtizedek alatt már csak „a kármentés és a túlélés egyáltalán nem könnyű feladatára vállalkozhatott,”[36] és bár a rendszerváltást követő időszakban az erdélyi magyarság történetének talán legnagyobb intézményalapítási hulláma zajlott le, és ebben a protestáns egyházak főszerepet játszottak, a hanyatlás és kármentés retorikája, úgy tűnik, azóta is visszaköszön az egyházi gondolkozásban, amelyben az egyházon kívüli világ ellenség, és az egyház ennek az ellenség elleni küzdelemnek elkötelezett harcosa, Krisztus katonája. Ennek a dualizmusnak is vannak természetesen bibliai párhuzamai (pl. Jn). E témakör mélyebb elemzésére itt nincs lehetőség, azonban el lehetne azon gondolkozni, hogy a lövészárok-gondolkodásmód helyett biblikusabb lenne a világban még Krisztus nélkül élőkre, tékozló testvérekként, hazatérő Jákóbokként, Isten szeretett gyermekeiként tekinteni. Ez talán valamennyivel hatékonyabbá tenné missziós stratégiáinkat, de főleg emelné a lelkipásztorok, úgy tűnik amúgy is eléggé alacsony, morálját.
Összegzés
Egy jó képzés arra a társadalmi valóságra készíti fel a tanulmányi folyamat résztvevőit, amely majd rájuk vár. Ez nem lehet másként a teológiai képzés esetében sem. Ahhoz azonban, hogy megtudjuk, milyen jelenségek és kihívások várnak a lelkészekre, módszeresen fel kell térképezzük azokat az egyházi valóságokat, amelyekkel a tömbmagyar vidékektől kezdve a szórványkörnyezeten keresztül a globalizált urbánus viszonyokig szembesülnek az egyház szolgálattevői. E felismerések fontos támpontjai lehetnek az egyház missziós útkeresésének is. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és Valláskutató Intézet közös kutatása ezt a kérdéskört kívánja feltérképezni, amellyel egyrészt a lelkészképzést érintő aktuális reformnak kíván támpontokat biztosítani, felismeréseit kívánja az akadémiai közösség elé tárni, másrészt pedig segíteni szeretne az egyház hatékonyabb szolgálatában. A kétlépcsős kutatás első részének felismerései alapján levonható az a következtetés, hogy mélyül a kulturális távolság a generációk között, amely kihívást jelent az igehirdetés és a vallásoktatás terén. Nehezíti az igehirdetést a hívek általános biblikus műveltségének és koncentrációképességének csökkenése, a mondanivaló aktualizálását, a gyülekezet problémáihoz igazítását pedig a lelkész és a hívek közötti találkozások ritkulása. Utóbbihoz a családlátogatások terén bekövetkezett változások is hozzájárulnak. A szakszerű lelkigondozási igények a vártnál kevésbé gyakorinak tűnnek, bár a különböző mértékben elmélyült, személyes beszélgetések fontosak a hívek számára. Megnövekedett az adminisztrációs munka, amely kiegészült a pályázatírással és projektmenedzsmenttel – az utóbbiakban való jártasság lassan a lelkészekkel szembeni gyülekezeti elvárássá válik. Az adminisztráció mellett a lelkészek többsége jelentős közéleti szervező munkát is végez, néha képzettségétől igencsak távol eső területeken A kvantitatív kérdőíves felmérés minden bizonnyal tovább árnyalja majd ezt a képet, lehetővé teszi az egyes tevékenységek gyakoriságának megállapítását, illetve régiók, korcsoportok, gyülekezeti helyzet szempontjából szerinti változásaik mérését, amelyeknek közös nevezője lehet az az alap, amelyre egy hatékonyabb lelkészképzés és emberközeli egyházi misszió felépül.
[1] A pontos számadatokat és azok rövid értékelését a Valláskutató Intézet honlapján: ld. Bálint Róbert Zoltán – Kiss Dénes: Népszámlálás 2021. Felekezeti eredmények. https://vallaskutato.ro/hu/nepszamlalas-felekezeti-eredmenyek.html (megnyitva 2024. aug. 28-án)
[2] Kiss Dénes: „Nekünk csak ez van.” Vallás és egyházak a rendszerváltás utáni Erdélyben. Nemzeti Kisebbségkutató Intéze / Exit Kiadó, Kolozsvár 2020, 10–28.
[3] Elhangzott Ft. Kató Béla előadásában a Nyugat-európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének 2023. aug. 31–szept. 3. között Kolozsváron tartott közgyűlésén. Az Unitárius Egyházban 50 hasonló jellegű fejlesztés ment végbe. Elhangzott Ft. Kovács István előadásában ugyanezen rendezvényen.
[4] Az alapítási évek a következők: Brassó 2013, Marosvásárhely 2005, Nagyvárad 2013, Sepsiszentgyörgy 2002, Szászrégen 2006, Szatmárnémeti 2022, Székelyudvarhely 2016, Zilah 2017. Ugyancsak 2010-ben alakult a fiókszervezetek munkájának koordinálására a Diakonia Keresztyén Alapítvány – Koordinációs iroda. Ld. az intézmény honlapján található adatokat: https://diakonia.ro/ (megnyitva 2024. aug. 28-án). Az egész Református Egyházra kiterjedő diakóniai hálózaton kívül természetesen még vannak helyi vagy regionális érdekeltségű, egyházmegyei vagy egyházközségi diakóniai szerveződések. Ezek számba vétele meghaladná e dolgozat kereteit.
[5] A fenti felosztáshoz ld. Gér András – Siba Balázs – Tóth-Gyóllai Dániel: Co-curriculum a lelkipásztorképzésben – Egy teológiai hallgatók között végzett kérdőíves kutatás tanulságai. In: Sárospataki Füzetek, 27. (2023), (89–109), 90–91.
[6] A fenti sémát a teológiatörténet addigi felismeréseit összegezve először a göttingeni Gottlieb Jacob Planck fogalmazza meg. Ld. Albrecht, Christian: Enzyklopädische Probleme der praktischen Theologie. PThGG 10, Mohr Siebeck, Tübingen 2011, 13. Nooke, Christoph T.: Gottlieb Jacob Planck (17511833). BhTh 170, Mohr Siebeck, Tübingen 2014, 287.
[7] Ennek bemutatásához ld. Albrecht: Probleme, 14.
[8] Barth rendszerének elemzéséhez ld. Fazakas Sándor: „Offenbarung, Kirche, Theologie“ Die Pariser Vorträge von 1934. In. Trowitzsch, Michael – Beintker, Michael – Link, Christian (szerk.): Karl Barth in Deutschland (1921-1935) Aufbruch - Klärung - Widerstand ; Beiträge zum Internationalen Symposion vom 1. bis 4. Mai 2003 in der Johannes a Lasco Bibliothek Emden. Thelogischer Verlag Zürich, Zürich 2005, (407–424) 421–422.
[9] Ősz Sándor Előd: Erdély legszebb szülötte. 400 éve alapította Bethlen Gábor a Collegium Academicumot. In: Erdélyi Református Kalendárium 2022, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2021, (104–109) 104.
[10] Ezen a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári Collegium Academicum sem változtatott (1622). Már ezt megelőzően is a 16 század harmadik harmadában neves református iskolák működtek Gyulafehérváron, Déván, Küküllőváron, Marosvásárhelyen stb. Ezek színvonala a tanároktól függött, akik folyamatosan cserélődtek. A Partiumi régió természetesen hagyományosan Debrecen vonzáskörébe tartozott. Ld. Ősz: Erdély legszebb szülötte, 105.
[11] Buzogány Dezső: A kolozsvári Református Theológiai Fakultás létrejöttének rövid története. In: Kozma Zsolt (szerk.): Akik jó bizonyságot nyertek, Kolozsvár 1996, (5–29), 5.
[12] Nagy Géza: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története. Kolozsvár 1995, 18.
[13] Az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Theologiai Fakultásának Értesítőjében közölt tanmenetek listáin az 1900/1901-es tanévben jelenik meg először a „nemzetgazdaságtan” nevű tárgy. Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Theologiai Fakultásának Értesítője, Az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Kiadása, Kolozsvár 1896–1901. A tárgyat az említett tanévben Pokoly József tanítja. Nagy: Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 33. Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Theologiai Fakultásának Értesítője az 1901–1902-es tanévről, 28.
[14] Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 34.
[15] Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 113.
[16] Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 238–239.
[17] Az Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet levéltárában és az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban1960-ig áttekintett levéltári anyagban (tanári kari jegyzőkönyvek, tanulmányi kimutatások, analitikus programok, tanári jelentések) az 1946/1947-es tanévig találtunk (mező)gazdasági tematikájú tárgyakat. Ez év előtt is voltak kihagyások, így az semmiként nem állítható, hogy addig folyamatosan részesültek volna a teológusok mezőgazdasági képzésben. Feltűnő azonban, hogy a mezőgazdasági tárgyak az 1948-as kommunista államosítási rendeletek előtt jelennek meg utoljára. Talán ez utóbbi, ti. az egyház majdhogynem teljes tulajdonvesztése, és természetesen az ahhoz párosuló kommunista ideológia tette lehetetlenné a mezőgazdasági tárgyak oktatását. E sejtés azonban egyháztörténeti kutatás tárgyát képezné.
[18] Az évek folyamán a gazdasági tárgyak alatt a következő kurzusokra került sor: növénytermesztés, mezőgazdaságtan, méhészkedés, állattenyésztés, szövetkezeti ismeretek, üzemtan, kertészet, gazdakör szervezés stb. Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 247. Vö. uo. 239–240. 284. Az unitárius lelkészek képzése is hasonlóan alakult, azzal az eltéréssel, hogy az unitárius egyházban a lelkészek képzése kezdetektől fogva kizárólag Kolozsváron történt. 1845-től a filozófiai kurzust kétéves, 1857-től hároméves majd a századfordulótól négyéves teológiai stúdium egészítette ki. Itt is az oktatás fontos részét képezte a gazdasági tárgyak csoportja, olyanoké mint „barom orvoslás”, gyümölcstermesztés és selyemhernyó-tenyésztés stb. Kovács Sándor: Mutatis mutandis. Unitárius lelkészképzés Kolozsvárott, In: Református Szemle, 112.1. (2019), 49–61.
[19] Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 90.
[20] Nagy: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története, 90.
[21] A Coetus Theologorum más néven a Református Theológusok Munkaközössége 1940-ben alakult Debrecenben. Akkori alapszabályzatában így határozta meg célját: „teológiai tudományok és segédtudományaik iránti érdeklődés ébrentartása és e tudományok művelése.” Hányatott története során feloszlott majd a rendszerváltás után újraindult. Keretet biztosít a magyar nyelvű református lelkészképző intézetek tanárainak informális, testvéri hangvételű találkozására és szakmai tanácskozására. Ladányi Sándor: A Coetus Theologorum története. In: Az Út 2004/3, 144–153.
[22] A bizottság megalakulásához, tagjaihoz és kezdeti feladataihoz ld. Feke György – Kováts Annamária: Megalakult a Jövőkép Bizottság. (http://regi.reformatus.hu/mutat/6107/) (megnyitva 2024. aug. 28-án).
[23] A magyaroroszági lelkészek mentális egészségének felmérésével Járay Márton foglalkozik. Kutatását röviden ismerteti: Kézdi Beáta: Égnek vagy kiégnek lelkészeink? Kutatás készült pásztoraink jóllétéről. In: Evangélikus Élet, 88.19–20 (2023 máj.14–21), 26–27. Lelkészi életpályákat értékel teológiai szempontból: Siba Balázs: Pasztorálteológia - A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében. QTh 11, Károli Gáspár Református Egyetem / L’Harmattan Kiadó, Budapest 2020. A lelkészi hivatás teológiai profilját és társadalmi valóságát vizsgálja Székely József: Hivatás a hivatal árnyékában. Exit Kiadó, Kolozsvár 2019. Teológiai hallgatók körében végzett kérdőíves felmérések az utóbbi évekből: Hanula Gergely – Siba Balázs: Egy kérdőíves hallgatói képzésértékelés tapasztalatai. Kutatási gyorsjelentés a teológia szak 2019-20-as tanévi kísérleti értékeléséről. In: Furkó Péter – Szathmári, Éva (szerk.): Tudomány, küldetés, társadalmi szerepvállalás. STUDIA CAROLIENSIA – A Károli Gáspár Református Egyetem 2020-as évkönyve. Károli Gáspár Református Egyetem / L’Harmattan Kiadó, Budapest 2021, 259–270. Gér– Siba– Tóth-Gyóllai: Co-curriculum. Kató Szabolcs Ferencz: A KPTI hallgatóinak szociális háttere és tanulási szokásai. Egy felmérés tanulságai. (https://proteo.cj.edu.ro/hu/hirek/11411) (megnyitva 2024. aug. 28-án). Az Magyar Unitárius Egyházon belül Jakabházi Béla Botond kutatta doktori értekezésében az unitárius lelkészek testi-mentális egészgégét. Ld. pl. Jakabházi Béla Botond: A lelkész egészségének összetevői és lelkigondozói hivatásának
veszélyeztetettsége a viszontáttétel jelensége által, Keresztény Magvető 121, (2015), 40–56. Uő. Felelősségvállalás az életért – egyéni és egyházszervezeti tennivalók a lelkészi kar egészségének megőrzése érdekében. In: Keresztény Magvető, 127, (2021), 219–241. A most bemutatott kutatáshoz hasonlót végzet telefonos adatfelvétel révén 363 lelkészt megszólítva 11 területet érintve: Harkányi Ádám Máté: Telefonos gyülekezeti kutatás eredményei – gyülekezeti jövőkép, lelkészi hivatásképek. In: Szabó Zsolt (szerk.): „Kálvinizmus ma”, Acta Caroliensia Conventorum Scientiarum Iuridico-Politicarum XI., Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar 2014, 59–67.
[24] Blizzard, Samuel W.: The Protestant Parish Minister. A Behavioral Science Interpretation. Society for Scientific Study of Religion, Cunnecticut 1985, 49. 84–85. Vö. Bálint Róbert Zoltán: Kísérlet a protestáns lelkészi szerepek konceptualizálására. In: Erdélyi Társadalom, 21.1. (2023), 11–31. 19–21.
[25] Josuttis Manfred: Der Pfarrer ist anders – Aspekte einer zeitgenössischen Pastoraltheologie. Ch. Kaiser, München 1983, 9. A sokatmondó elősző sajnos a magyar fordításból kimaradt: Josuttis Manfred: A lelkész más. A jelenkori pasztorális teológia néhány szempontja. Exit Kiadó, Kolozsvár 2017.
[26] Blizzard eredményei szerint összefüggés van az életkor és a lelkészi önmeghatározás között. A fiatalabb lelkészek hajlamosabbak teológiai, elvi szempontok szerint meghatározni magukat, míg az idősebbek inkább a gyakorlati élet tapasztalatai alapján rajzolják meg szerepüket. Ugyanez a különbség érdekes módon nem áll fenn a vidéki és a városi kontextusban szolgáló lelkipásztorok között. Blizzard: Minister, 3. 80. E téziseket a kérdőív kvantitaív eredményei alapján kívánjuk az erdélyi kontextusban ellenőrizni.
[27] Gog Sorin: Az ateizmus után. Románia a vallási újjászületés és szekularizáció között. In: Erdélyi Társadalom, 5. (2007), 51–67, 61. Vö. Székely: Hivatás, 112.
[28] Székely: Hivatás, 112.
[29] Josuttis: Pfarrer, 51.
[30] Josuttis: Pfarrer, 51.
[31] Hasonló tézist állít fel Székely: Hivatás, 96.
[32] „Az egyházközség kormányzó testületei az Egyházközségi Közgyűlés és a presbitérium. Mindkét testület elnöke a lelkipásztor és a főgondnok, illetve a gondnok.” A Romániai Református Egyház törvénytára. Kiegészítette a Romániai Református Egyház Zsinata 2021-ben és 2023-ban. Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvár 2018, 7 § 2
[33] A Romániai Református Egyház törvénytára, 18 § f.
[34] A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Kánonja szerint (http://www.evangluth.ro/index.php?mid=191 megnyitva 2024. okt. 28-án): 58. §. (a) A Lelkészi Hivatal felelős vezetője a gyülekezeti (parókus) lelkész, illetve annak törvényes helyettese.
61. §. (a) A gyülekezeti (parókus) lelkész az egyházközség lelki és adminisztratív felelős vezetője, és a RELE alkalmazottja.
[35] Ld. A Magyar Unitárius Egyház Szervezeti és Működési Szabályzata. A 2012. június 30-án elfogadott Szervezeti és Működési Szabályzat 2014. június 28-án módosított tartalma 2014. június 28-án lépett hatályba a Főtanács általi elfogadásával. (https://unitarius.org/wp-content/uploads/2018/01/A-MUE-Szervezeti-es-Mukodesi-Szabalyzata.pdf megnyitva 2024. okt. 28-án)
57. § (1) A gyülekezeti lelkész (a jelen fejezet további részében: lelkész) az egyházközség valláserkölcsi őre, lelki életének vezetője és gondozója, aki magánéletében is a vallásosság, a felebaráti szeretet, áldozatkészség, és összességében a keresztény erények gyakorlója.
(2) A lelkész az egyházközség tisztviselője és tisztségviselője, az egyházközség közigazgatási és gazdasági ügyeinek felelőse.
59. §. 4. b) Összehívja és vezeti a gondnokkal együtt a közgyűlés, a keblitanács és a keblitanács elnökségének üléseit.”
c) Az egyházközség elsődleges képviselője – akárcsak a gondnok – a felettes egyházi hatóságok, az államigazgatási és igazságszolgáltatási szervek, a közéleti és társadalmi szervezetek, valamint más intézmények és testületek irányába.
[36] Markó Béla: „Költő az legyen, mi népe” Értelmiségi stratégiák 1989 előtt és után. In: uő. Zsarnokra várva. Esszé, publicisztika 2017–2021. Kalligram, Budapest 2022, (15–29) 19. Beke Mihály András: Mikor lesz szobra Ceaușescunak? In: Jánosi Zoltán (szerk.): Harangokkal írt évszázad, 1920-2020. Történelmi elemzések, esszék, szépirodalmi művek a trianoni békediktátumról és következményeiről. Magyar Napló, Budapest 2021, (294–371) 356–361. A magyar értelmiség Áprily Lajos egy 1921-es nagyenyedi előadása nyomán sok esetben az igazgyöngy keletkezésének metaforájával írta körül munkáját, szenvedését produktív fájdalomnak titulálva. Vö. Pomogáts Béla: A megőrzött „erdélyiség”. In: Pomogáts Béla (szerk): Jelszó és mítosz. Mentor, Marosvásárhely 2003, (91–96) 92.