Featured

Románia és a kivándorlás. Horváth István Forrpont-előadásának összefoglalása

„Ha a népesség egy része a fennálló termelési viszonyok mellett fölöslegben van, az mindig migrációhoz vezet, akár gyűjtögető, akár agrár, akár ipari társadalomról legyen szó.” (Horváth István)
Horvath cimkeA globális migráció történetét tekintve, annak két nagy hulláma különíthető el. Az első hullám a 19. század második felében kezdődött és a századfordulón tetőzött. A második hullám az 1980-as években indult be és ma is tart. Ezek a hullámok egyszerre jelentkeznek a nemzetközi tőke- és árumozgással, amelyek forgalma ugyancsak ezekben a periódusokban tetőzik.

1864 és 1924 között, azaz az első hullám keretében Európa népességének 12,3 százaléka, ezen belül az osztrák-magyar monarchia lakosságának 10 százaléka vándorolt el. Erdélyből e hullámban 110 ezren távoztak Amerikában, 102 ezren Óromániába. E nagymértékű kivándorlás ellenére a Székelyföldön továbbra is jelentős népfölösleg maradt, ahogy azt a korabeli demográfus, Venczel Józseg kimutatta. Az akkor még szinte kizárólag mezőgazdaságból élő régióban továbbra is körülbelül 100 ezer fővel nagyobb volt a népesség, mint ahányan a korabeli termelési viszonyok mellett elfogadható körülmények között megélhettek volna. A globalizáció egyik velejárója, hogy a munkaerő megkeresi azt a helyet, ahol szükség van rá, ez pedig migrációs hullámokat eredményez. Hasonló dolog történik 1990 után is, ekkor is népességtöbblet keletkezik. A dezindusztrializáció következtében Romániában az ipari munkahelyek fele eltűnik. Miközben 1990-től kezdődően az aktív népesség száma állandó, a 2000-es évekre az alkalmazott népesség aránya a kezdeti majdnem 100%-ról 50%-ra csökken, és ezen belül is a prekariátus aránya megnő. Ha tehát Venczel József a századfordulón 100 ezres népességtöbbletről beszélt, ez a többlet a 2000-es évek Romániájában több milliós lett.

A nagy népességmozgásoknak persze nem csak gazdasági okai lehetnek, hanem politikaiak is. Beszélhetünk nemzetállam-építés által kiváltott migrációról is, népességcserékről, kitelepítésekről, a „demográfiai mérnökség” olyan formáiról, amelyek kiváltói a nemzetpolitikai célok által motivált államok. Közép-Európában 1918–1939 között 7,4 millió személy váltott országot ilyen okokból, Erdélyben 1918 és 1947 között ez a típusú migráció több mint félmillió személy elmozdulásához vezetett.

A szocialista rezsimek kiépülése az érintett országok leválását eredményezte a nemzetközi globalizációról, és olyan ideológiai korlátok alakultak ki, amelyek egy időre politikai szempontból nemkívánatossá tették a nemzetközi migrációt. Így e korszakban a migráció mértéke lecsökkent, összességében azonban mégis jelentős marad. A tágabb régió szintjén e korszakban 14 millió személy vándorolt nyugat fele. Az előbb említett politikai tényezők ekkor is jelen vannak a migráció alakulásában, erre utal, hogy e korszakban a KGST országok kivándorlóinak háromnegyede kisebbségi, főleg német és zsidó. Romániából e periódusban 783 ezren távoztak. A magyarok aránya a kivándorlók körében a korszak nagy részében 7% körüli volt, utolsó éveiben azonban megemelkedik, 1985–1989 között a kitelepedők 20%-a magyar.

Az 1989-el kezdődő korszakban migrációs szempontból három szakasz különíthető el. Az első 2–3 évben a „régi rendszer romjaira” épülő migrációs rendszer működött. Az évtizedes bezártság eredményeként a rendszerváltást követően az utazás utáni vágy igen erős, így a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front egyik első rendelkezése az utazás liberalizációja volt. Jellemző a korszakra, hogy még mindig sokan igényeltek politikai menedékjogot – ezekben az években kb. 400 ezer román állampolgár kért politikai menedékjogot valamilyen más országban. Az országból távozók körében a magyarok száma e periódusban 80–120 ezer közötti lehetett. Bár politikai szempontból Románia még nem a legbiztonságosabb hely – ekkor zajlanak például a hírhedt bányászjárások –, a menedékkeresők motivációi inkább gazdaságiak. E migrációs korszak végét 1992-re tehetjük, amikor Németország biztonságos országnak nyilvánítja Romániát. Ennek következménye, hogy a menedékjogi kéréseket a továbbiakban már nem tekintik át olyan alapossággal, mint korábban, így idővel már nem éri meg igényelni.

Az 1992-t követő években Európa zárni próbálja kapuit a kelet-európai bevándorlók előtt. Erős vízumrendszerrel és egyéb adminisztratív korlátokkal próbálják megakadályozni az elsősorban Romániából érkező bevándorlási hullámot. Az „erődítmény-Európa” azonban inkább csak a nyugat-európai politikusok illúziója, a migránsok továbbra is bejutnak ezekbe az országokba, csak a bevándorlás többletenergiát és nagyobb kreativitást igényel. Az álturisták, feketemunkások, pecsételtetők korszaka ez. Irreguláris, de tartós és állandó jellegű külföldön tartózkodás is lehetővé válik, amelynek köszönhetően a következő migrációs korszak számára kulcsfontosságú „hídfők” is kialakulnak. Olyan törvénytelenül kitelepedő személyek hozzák létre ezeket, akik beágyazódnak a kinti világba, és a későbbiekben táplálni tudják a migrációt. A szervezett munkamigráció e korszakban minimális. Kivételt képez néhány foglalkozási csoport, mint az informatikusok. Ez mennyiség szempontjából minimális, de a human tőke későbbi fejlődése szempontjából jelentős.

Míg 2000 előtt a Romániából távozók száma nem éri el az 1 milliót, és a regisztráltan külföldön tartózkodók száma még 2010-ben is csak 1,1 millió, 2010 után ez a szám 3,5–4 millióra ugrik. Ez a hirtelen növekedés jelzi, hogy a romániai migráció új szakaszba lépett. A korábbi irreguláris migráció 2000 körül rendszerré szerveződik. A nyugati országok időközben tudomásul veszik, hogy mennyi külföldi munkavállalójuk van, és elkezdik kifehéríteni a jelenséget. 2002-től megszűnik a vízumkötelezettség, és ami addig informálisan működött, az most már legális migrációs rendszerré alakul. Míg az erődítmény-Európát ún. turista-buszok ostromolták, az új korszak szimbólumaivá a repülőterek válnak. E napjainkig terjedő harmadik korszak jellemzői közül kiemelhető, hogy a diaszpóra stabilizációját immár egy szekundér migráció is követi, a korábban kivándoroltak hozzátartozóinak, gyerekeinek migrálása. Milliók számára stabil életformává vált az alkalmi, időszakos, „rekurrens” migráció, és kialakult egy „migrációs kultúra”, azaz a migrációval összefüggő minták és értékek az általános kultúra részévé váltak, megkönnyítve a további migrációt.

Jelenleg a stabil román diaszpóra száma 2–2,5 millió körülire tehető. Ezen belül az erdélyi magyarok aránya célországonként meglehetősen eltérő, így Spanyolországban és különösen Olaszországban alacsonyabb, Németországban magasabb, a teljes migránsállományon belüli arányuk azonban 7–8%, azaz jelenleg 200–250 ezer közötti erdélyi származású magyar él e migrációs folyamatok eredményeként Nyugat-Európában.

 

A teljes előadás a Valláskutató Intézet YouTube csatornáján nézhető meg: link az előadásra