A vallási közösségekbe való belépésekről, megtérésekről, vagy más szóval a vallási konverzióról számtalan kutatás, elemzés születik évtizedek óta. Jóval ritkábbak azonban azok az elemzések, amelyek az aktív vallási életet élőknek a hittől való eltávolodásáról, a teljes „kilépésről” szólnak. Egyik ritka ilyen kísérlet Tobias Faix – Martin Hofmann – Tobias Künkler német szerzők könyve, amely magyarul Miért nem hiszek már? Amikor a fiatalok elvesztik hitüket címmel jelent meg 2020-ban, a Koinónia Kiadó gondozásában. Talán a megjelenés ideje – a pandémia kitörésének éve volt ez – is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a könyv magyar fordítása viszonylag kis visszhangot váltott ki.
A könyv olyan vallásos neveltetésű fiatal felnőttek élettörténeteit mutatja be, akik keresztényként nőttek fel, többségük valamilyen vallási közösség aktív tagja volt, ám felnőtté válásuk során közösségükből kiléptek és vallásos világnézetüket elvetették. Tudományos munkaként tehát a könyv a vallási dekonverzió jelenségének megértéséhez járul hozzá. Több is azonban tudományos munkánál, a puszta megértésen túl egyfajta segítő kézikönyv is akar lenni, amelyet a gyülekezetek tagjaiért aggódó lelkészek és hívek egyaránt hasznosan lapozhatnak, és amely hitoktatók és vallástanárok számára is hasznos lehet.
A könyv négy fejezetből áll. „Az első fejezetben a már nem hivés jelenséget közelítjük meg különböző irányokból. Megmutatjuk, hogy milyen különféle társadalmi területeken tematizálódik valójában, ugyanakkor eltérő különböző nemzetközi diskurzusokat és kutatásokat is felvázolunk, amelyek hasonló kérdéseket járnak körül. (…) A második fejezet alkotja a könyv magvát. Ebben nyolc interjúalanyunk élet- és hittörténetét meséljük el. Itt négy nagy vezérmotívum körvonalazódik a hitvesztés folyamatában. A harmadik fejezetben közelebbről megvizsgáljuk az okokat és a járulékos körülményeket, és rávilágítunk olyan aspektusokra is, mint a hitfejlődés vagy a közösségi élmények. A leírt eredmények alapján a negyedik fejezetben végül azt a kérdést járjuk körül, milyen következtetéseket vonhatnak le az egyházak, a közösségek és az egyes hívők.” (részlet a könyv Bevezetőjéből)
Bár a könyv egésze izgalmas, olvasmányélményként számomra a második fejezetben tetőzött. Mint feljebb idéztük, ebben a részben ismerkedhetünk meg azokkal a tényleges élettörténetekkel, személyes tapasztalatokkal és vívódásokkal, amelyek végül a hittől való elfordulást eredményezték. A dekonverzió történeteinek négy vezérmotívumát, tulajdonképpen négy fő okát azonosítják be a szerzők, melyeket (1) erkölcsi, (2) intellektuális, (3) identitás és (4) istenkapcsolat motívumoknak neveznek el. Ezek tehát a vallástól való elfordulás négy típusát jelentik, amelyeknek minden esetben két-két altípusát is megkülönböztetik.
A hitüktől erkölcsi okokból eltávolodók esetei olyan közösségekben fordulnak elő, amelyek hangsúlyosan törekednek arra, hogy közös értékeik a közösség életében is láthatóvá váljanak, ezért a közösség tagjainak életét szabályozni igyekeznek. E helyzetekben az eltávolodók egyik altípusát, a „korlátozottakét”, azok képezik, akik úgy érzik, a közösség túllépi a számukra még elviselhető kontroll határait. Külön altípust képeznek azok, akiknél ez a korlátozás oly mértékű, hogy lelki sérüléseket is eredményez („sérültek”).
A dekonverziók intellektuális jellegű motivációi esetében a „kétkedők” és „tépelődők” altípusait különböztetik meg. Közös ezekben, hogy a hitben való elbizonytalanodásukat keresztény világnézetüknek a természet- vagy humántudományi világképekkel, ezek valamilyen részleteivel kialakuló konfliktusa, összeegyeztetésének kudarca eredményezi. Az eltérés a két altípus között abban van, hogy míg a kétkedők ezt a világnézeti válságot csak intellektuális kihívásként élik meg, a tépelődők sokkal inkább személyesen magukra, saját élményeikre is vonatkoztatják.
Az identitással kapcsolatos dekonverziók forgatókönyvében az adott személy élete egy adott pontján arra eszmél, hogy valós identitása már nem egyezik a vallási identitásával. A „kinőttek” altípusa esetében erre a felnőtté válás első szakaszában, a tinédzser- vagy fiatal felnőttkorban kerül sor, amikor a megváltozott, új identitás konfliktusba kerül a gyerekkorban kialakult, „gyerekhitre” épülő vallásos identitással. A személyes identitás vallási vonatkozásai ilyenkor a gyerekhit szintjén maradnak, ennek felismerésekor azonban nem sikerül kialakítani egy új, reflektáltabb vallási identitást, az eredmény pedig a hittől való eltávolodás lesz. A „meghasonlottak” esetében az identitások ütközésére későbbi életszakaszban kerül sor, amikor az egyén már rendelkezik egy tudatos hitvilággal, ám ettől a személyes identitás egésze valamilyen okból kifolyólag eltávolodik, megváltozik, és a két identitást az egyén összeegyeztethetetlennek érzi.
És végül az istenélmény vezérmotívum azok esetében fordul elő, akik hitének meghatározó aspektusa az Istennel való személyes kapcsolat, ám e kapcsolat bajba kerül. A „kiábrándultak” esetében a dekonverzió azért következik be, mert arra vágytak, hogy „istenkapcsolatuk érzelmi szinten és a mindennapi életben is érezhető legyen, ez azonban nem valósult meg számukra.” E kudarc pedig, az emberi kapcsolatokhoz hasonlóan, „szakításhoz” vezetett. És végül „megkínzottaknak” nevezték el azoknak az esetét, akik istenkapcsolata valamilyen csalódás miatt szakadt meg, például megmagyarázhatatlan szenvedés megtapasztalása miatt, aminek következtében a szerető Istenbe vetett hitük fenntarthatatlanná vált.
Kvalitatív kutatásra épített modellről van szó, amelyben viszonylag kis számú eset, mindössze 15 interjú alapján készült ez a tipológia. Ez az esetszám az egyes típusok előfordulási gyakoriságának megbecsülését természetesen nem teszi lehetővé, de fontos támpontokat ad annak a szisztematikus leírásához, hogy a dekonverziók mögött milyen élethelyzetek keresendők.
Fotó: © Koinónia Kiadó
Szerző: Kiss Dénes
2023.09.29.