Az Erdélyi Református Lelkészértekezleti Szövetség 2021. évi találkozóján pódiumbeszélgetést szervezett a lelkészi életpálya 21. századi helyzetéről, „értékéről”. A beszélgetés egyik meghívottjaként e téma szociológiai vetületét próbáltam áttekinteni – az alábbiakban a beszélgetés keretében általam elmondottakat foglalom össze.
Az erdélyi lelkészek, mint foglalkozási csoport, társadalmi pozíciójáról keveset tudunk. Nem kivételes e helyzet annyiban, hogy a társadalomtudományi szempontból amúgy termékeny utóbbi évtizedekben más foglalkozási csoportokról sem nagyon készültek kutatások, elemzések. A magyarországi társadalomkutatók sem jeleskedtek e téren sokkal jobban, az egyetlen ilyen jellegű, Tomka Miklós és Révay Edit nevéhez fűződő – interneten is elérhető – elemzés 1998-ban született. Ebben a két szerző a papi foglalkozás társadalmi megítélését kérdőíves módszerrel vizsgálta, melyben a kérdezetteket arra kérték, hogy a papokat öt szempont szerint hasonlítsák össze a körzeti orvossal, a polgármesterrel, az iskolaigazgatóval, a rendőrrel, a postással, a fodrásszal és az autószerelővel. Az öt szempont az ismertség, a műveltség, a tekintély, a jövedelem és a társadalmi fontosság volt. Eredményeik szerint a lelkészek társadalmi státusa az iskolaigazgatóéhoz áll a legközelebb. Műveltség tekintetében mindkét foglalkozást az orvosoké alattinak látták, tekintélyüket viszonylag magasnak, de messze a polgármesteré alattinak. Fontosság szempontjából a kétkezi foglalkozásokat kevéssel megelőzik (a pap kevésbé, mint az iskolaigazgató), de lényegesen alatta maradnak az orvosnak és a polgármesternek tulajdonított fontosságnak. A szerzők szerint a pedagógusokéhoz hasonló társadalmi megítélés egyik oka az lehet, hogy a papnak sokak szerint elsősorban oktatási feladatai vannak: a kutatás keretében azt is megkérdezték, hogy mi a papok feladata, e kérdésre pedig igen nagy arányban azt a választ kapták, hogy ez a gyerekek vallási nevelése, illetve a szociális segítés és a lelki tanácsadás.
Forrás: Tomka Miklós – Révay Edit (2008) Papok, szerzetesek, apácák.
A papi foglalkozás társadalmi presztízséről, ugyancsak magyarországi vonatkozásban, minimális információt a 2016-os Mikrocenzus kutatásból is kapunk, melyben a foglalkozások általános presztízsének rangsorában a papokat a 65. helyen találjuk. Tekintve, hogy 1998-ban a papi foglalkozás még a 6. helyen volt, ez hatalmas presztízsvesztés, melyről a szerzők mindössze ennyit írnak: „A társadalmi értékrend megváltozását mutatja az is, hogy kikerült a leginkább megbecsült foglalkozások közül a papi hivatás, amelynek sem kereseti lehetőségeit, sem társadalmi hasznosságát nem értékelik az emberek magasra, egyedül hatalmi és tudás dimenzióban kapott magasabb pontszámot.”
A fentiekben tárgyalt foglalkozási presztízs tehát a magyarországi helyzetre vonatkozik, amely szinte biztos, hogy nem vetíthető rá az erdélyi helyzetre, hisz az előbbi esetében egy jóval szekularizáltabb társadalomról van szó. Ráadásul az Erdélyben e téren zajló társadalmi folyamatok nem ugyanazok, mint a magyarországiak, így például a vallásszociológiai kutatások itt inkább a vallásosság erősödéséről és a társadalom deszekularizációjáról beszélnek, amelyek mellett nem indokolt a lelkészi státusz presztízsének ilyen fokú csökkenését feltételeznünk. Kutatások hiányában azonban ezek csak feltételezések maradnak. A romániai lelkészekre vonatkozóan is elérhetők viszont a népszámlálások adatai. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás során a foglalkozáskategóriák között a lelkészi foglalkozást is külön rögzítették (specialist în religie címen), így lehetőség adódik a lelkészeket külön csoportként is vizsgálni. A lelkészek társadalmi pozícióját valamennyire jelző mutatókként a lakhatási körülményeikre vonatkozó adatok használhatók. Leválasztva a teljes lelkész-népességről a magyar nemzetiségűeket, kiszámolhatók a lakhatási körülményeik néhány vetületének az átlagértékei. Az alábbi táblázatban ezeket hasonlítottam össze néhány más foglalkozási csoport megfelelő átlagértékeivel: a számítástechnikai szakemberekével, mérnökökével, orvosokéval, középiskolai tanárokéval, gépszerelőkével és gépjárművezetőkével, illetve egyúttal a teljes erdélyi magyar népességgel. Ezek az adatok, bár kevesebbet fejeznek ki, mint a korábban tárgyalt, célzott kutatásokból származóak, azoknál objektívebb mutatók. (A lakossági közvéleménykutatásokban nem a lelkészek tényleges társadalmi helyzetét mérték, hanem a nem-lelkészek lelkészekkel kapcsolatos szubjektív percepcióját.)
A romániai magyar lelkészek lakhatási feltételei néhány más foglalkozási csoportéhoz képest, a 2011-es népszámlálási adatok szerint (a teljes adatbázisból származó 10%-os minta alapján)
Mint látható, a lelkészek lakhatási körülményei az átlagnépességhez képest általában jobbak (vízöblítéses WC, fürdőszoba, melegvíz) de például központi fűtés tekintetében rosszabbak. Az informatikusokhoz, mérnökökhöz és tanárokhoz képest pedig egyértelműen rosszabbak. E négy csoport közül – a magyarországi adatokból látott helyzethez hasonlóan – a pedagógusokhoz állnak legközelebb, ám egyértelműen azoknál is rosszabbak a lakáskörülményeik. (Ennek azonban a foglalkozás mellett minden bizonnyal az is oka, hogy a középiskolai tanárok nagyrészt városlakók, míg a lelkészek körében többségben vannak a falun élők.) A lakáskörülmények egyetlen vetülete, a szobák száma tekintetében állnak a lelkészek minden szóban forgó társadalmi csoportnál jobban.
Míg kérdőíves kutatások, „felmérések” nem készültek a lelkészekről, néhány kvalitatív módszereket használó néprajzi-antropológiai elemzés igen. Ezekből – bár az általánosítást nem teszik lehetővé – a statisztikai adatokból kirajzolódó képhez hasonló helyzet körvonalazódik. A falun élő lelkészcsalád küszködik a középosztályi életszínvonal megteremtéséért, melyhez a papi fizetés nem elég. Másodállás vállalására kényszerül, ez viszont a lelkészi tevékenységére fordítható időt csökkenti. Ez a megosztott papi életforma nem teljesen új és nem is annyira ritka – erre utal, hogy a hívek ebben nem látnak kivetnivalót.
„Mivel a papi fizetés nem biztosít családjának olyan életszínvonalat, amilyenre vágynak, más bevételi forrásokról is gondoskodik. A vasárnapi istentiszteletek, a szükséges szertartások, a konfirmálók felkészítése, felnőtt bibliaórák mellett kevés időt tölt papi tevékenységgel. A fennmaradó időt szabadidőként határozza meg és gazdasági haszonnal járó tevékenységre fordítja. Kevés időt tölt híveivel, nem jellemzőek a hosszas beszélgetések. A református papilakon nincs jól elkülönült tere a hívekkel való kapcsolattartásnak. Évente csak a falu felénél van családlátogatás. (…) Különösebb panaszt nem hallottam a hívektől a pap személyével és szolgálatával kapcsolatosan, azt viszont többen is jelezték, hogy kevés a kommunikáció.”
Kisebbségi papságról lévén szó, végül érdemes egy pillantás erejéig összevetni helyzetüket a többségi, nagyrészt román ortodox papok helyzetével, amelyre a népszámlálási adatbázis szintén lehetőséget nyújt. Az alábbi táblázatban ezt az összehasonlítást Erdélyre korlátoztuk, kiszűrve ezzel az Erdély és a Kárpátokon túli területek közötti gazdasági fejlettség eltéréséből fakadó torzító hatásokat. Amint a táblázatból látható, az erdélyi román nemzetiségű papok lakáskörülményei nem jobbak a magyar papokénál.
Mi várható a jövőben?
A téma iránti érdeklődés közvetlen kiváltó oka a teológiai képzés iránti csökkenő érdeklődés volt, amely mögött feltételezhetően a lelkészi foglalkozás és a lelkészi életpálya társadalmi megítélésének változása áll. Ebben a kontextusban az is megkerülhetetlen kérdés, hogy mi várható a jövőben, milyen irányba változik a lelkészek társadalmi presztízse. A kérdésre úgy adhatunk egy lehetséges választ, ha megnézzük, milyen tényezők alakítják a lelkészek társadalmi megítélését, és azok milyen folyamatok hatásai alatt állnak. A témában való különösebb elmélyülés nélkül több ilyen tényező is beazonosítható:
- a gyülekezetek gazdasági erejének változása (mezőgazdaság átalakulása, gazdasági folyamatok térbeli átrendeződése, koncentrálódása a növekedési pólusokba, kivándorlás, lakosság fogyása, elöregedés);
- a lelkész vallási szolgáltatásai iránti igény változása (szekularizációs és vallási revitalizációs folyamatok);
- a lelkész kiegészítő (elsősorban közösségszervezői) szolgáltatásai iránti igény változása (állami intézményrendszer leépülése, közösségi reziliencia csökkenése);
- az egyházak társadalmi presztízsének a változása (kisebbségi intézményrendszer fenntartásában vállalt szerep, politikai életbe való implikálódás és annak kockázatai);
- az értelmiség, és ennek részeként a lelkészek társadalmi presztízsének általános változása (a „szakértelem halála”).
E tényezőkre és folyamatokra való reflektálás azonban meghaladja ennek az írásnak a kereteit, a fent felsoroltak azonban előre vetítik, hogy a lelkészi életpálya társadalmi megítélése összetett kérdés, pozitív és negatív folyamatok egyaránt hatnak rá. Így bármilyen ezzel kapcsolatos előrejelzést igencsak kockázatos megfogalmazni.
Szerző: Kiss Dénes